A január 1-i évkezdés szokását a rómaiaktól örököltük. A hagyomány (és Ovidius) szerint a Numa királynak, Romulus utódjának tulajdonított naptárreform óta lett a téli napfordulót követő Januarius az év első hónapja.

A valóságban ez nem történhetett egyik napról a másikra. A consulok „évet nyitó” hivatalba lépésének ideje például egészen i.e. 153-ig március Idusának tájára esett, csak azt követően helyezték át január 1-jére. Mindazonáltal a római szokások tanúsága szerint bizonyos évkezdő jellege január 1-jének is régóta megvolt.

A polgári évet a Saturnalia ünnep (dec. 17–23.) zárta le, s ennek „tizenkettedére” január 1-re, Janus isten orgiasztikus ünnepére esett a római „karácsony”, amennyiben ekkor ajándékozták meg az emberek kölcsönösen egymást, s szerencsét hozó örökzöld olaj- vagy babérággal díszítették fel otthonaikat. Rómában az évkezdetet Janus tiszteletére kicsapongásokkal ülték meg és jót kívántak egymásnak az új esztendőre, amelyet ajándékkal (strena) viszonoztak. A kettősséget végül is Julius Caesar naptárreformja szüntette meg (i.e. 46), ezután került a római újév véglegesen január 1-jére.

A római naptár kialakításakor, még a Hold járásához akarván igazodni, valószínűleg azért helyezték a decembert követő hónapot Ianus isten oltalma alá, hogy a téli napfordulót kővető újhold napján kezdhessék meg az új évet. Amikor pedig ez a naptár teljesen elszakadt a Hold járásától, egy, a hagyományoshoz közeli időponton rögzítődött az évkezdet – történetesen 8 nappal a téli napforduló után. A ciklikus luniszoláris évek egy hónapot is könnyűszerrel kitevő ingadozásai pedig azt eredményezték, hogy az év kezdete a ciklus adottságai szerint hol megelőzte, hol követte valamelyik napfordulót vagy napéjegyenlőséget, bár mindig a közelükbe esett.