Bevezetés, előzmények

 

A történet valójában az 1930-as évek közepén kezdődik, amikor anyai nagyapám, Ujvári Miklós és nagyanyám, Törőcsik Julianna a hevesi vásárra vagy hetipiacra menve sokszor elvitt magával kocsiőrzőnek. Heveshez közeledve nagyanyám elmesélte, hogy itt van elásva egy harang, amelyet a vész elől rejtettek el, és csak akkor fog előkerülni, „ha már az ember nem lesz embernek farkasa". Az 1970-es években hallottam Poór Klárinak a Nemzeti Múzeum harangmúzeumának vezetőjével készített riportját, aki elmondta, hogy Hevesen építkezés közben előkerült az ország bizonyíthatóan legrégibb harangja. Rá van öntve ugyanis az 1465. évszám („anno domini MCCCCLXV .... confessoris de Heves"). Föltehető, hogy a harang annak az Iglói Pál mesternek a munkája, aki János nevű társával ugyancsak 1465-ben öntötte a leibici harangot (Dercsényi D.).

 

Negyven év után megdöbbentő volt a szembesülés a gyerekkoromban hallott mondával-legendával és a történelmi valósággal. Azóta hiszem - most már tudom is -, hogy minden mondának és legendának van valós alapja, a történetek 10-15 nemzedékváltás után, akár 4-500 évig is elélhetnek a szájhagyományban. Meggyőződésem, hogy őseim évszázadok óta ezen a vidéken éltek, a távolról betelepült népek nem őrizték volna meg a több száz éves legendát. Miért is tették volna ezt?

 

Egy másik, mai napig meghatározó élményem, hogy Sántha Emil tanító úr 1937 kora őszén az V-VI. osztálynak szervezett egri városnézés során elmondta, hogy 1849 tavaszán Kossuth Lajos toborzó körútján az Egerben tartott beszédét azzal kezdte, hogy „ide nem hirdetni, hanem tanulni jött a hazaszeretetet". Így kellene tanítani ma is történelmünket, hogy unokáink, dédunokáink hatvan év múltával is emlékezzenek tanítóikra, és bármilyen nehéz körülmények között ragaszkodjanak a szülőföldjükhöz.

 

1987-ben jelent meg Győrffy György az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza című művének harmadik kötete, amely Heves megye kora középkori történetét is tárgyalja. Többször átolvasva icngeteg ismeretet szereztem a mi vidékünkről.

 

Az Ujvári családnév valószínű eredete az Árpád-korba nyúlik vissza. Az Árpád-házi királyok korában Heves-újvárnak nevezett királyi birtok-ispánság tulajdona volt a falunk, Ény is. Távoli őseim e várnak lehettek szolgálónépei jobbágyai. Ennek ismeretében látogattam haza 1994 nyarán, és a Rákóczi út 61. sz. alatti szülői házból átsétáltunk a szomszédban élő özv. Kállai Józsefné, született Kiss Rózsihoz. Az udvaron beszélgetve feltűnt, hogy lakóházának az Árendás felőli sarka megrepedt. Ötvenéves építőipari tapasztalatom alapján azonnal rájöttem, hogy az altalaj törése miatt jött létre a repedés. Azt javasoltam, hogy József fiával szereltessen a konyhai bejárat fölötti műanyag tetőre esőcsatornát, mert a talaj elázása folytán reped meg a ház sarka.

 

Az asszony azt mondta, hogy az alapok ásásakor megbolygatott laza talajt és téglamaradványokat találtak körülbelül egy méter mélységben, a vékony falsáv az utca felé folytatódik, és folyamatosan eltart a vízóraaknáig. A kerítésen kívül, kotrógéppel ásott víznyomócső-ároknál is keresztezték a téglafalat, tehát a fal vége valahol az útburkolat alatt lehet. Az épület megrepedt sarka viszont nincs rajta a téglafalon, mert akkor nem süllyedt volna meg -mint a későbbiekből kiderül -, inkább egy régi sírgödörre esett. Az alap és a fal az utántömörödés miatt repedhetett meg.

 

A szomszédban lakó húgom, Kállai Rózsi, ismerve érdeklődésemet és hajlamomat, eltett egy téglát számomra az alapárok ásásakor, ez került elő 1994 őszén, amit elhoztam, és egy kutatóintézeti barátommal megvizsgáltattam. Megállapítottuk, hogy igen rossz minőségű kezdetleges, kézi formázású, mész-zárványokkal telt agyagból készült, nem kellő hőmérsékleten kiégetett tégláról van szó. Kormeghatározásra barátom a nagy bizonytalanság miatt nem vállalkozott.

 

A korai Árpád korban az állattenyésztés volt a fő jövedelemforrás, a szántóföldi művelés csak a falu ellátását szolgálta, az állatok éjszakai és déli pihenőhelye (állása) mindig a halmazosan - azaz még nem utcákba rendezett - ház körüli területen volt. E területen a talaj jól trágyázottá vált, ezért időnként a könnyen áttelepíthető házat másik helyre építették fel és a jól termelő gazdag földet felszántották. Ez a faluhely-váltógazdálkodás az 1200-as évekig fennmaradt és csak a tatárjárás utáni időkben szűnt meg. Feltevésem szerint az ősi és legkorábbi Ény nevű falunk helye a vezekényi és kömlói út találkozása melletti kiserdő helyén lehetett, onnan a váltógazdálkodás révén a Felvég melletti Szögbe települt.

 

A tatárjárás után a lakosság az Érpárt külső végére vándorolt, ahol az 1200-as évek második felében vagy az 1300-as évek elején végleg megtelepedett. Ekkor épülhetett fel itt a feltételezett templom is. Énynek az 1332-37. években a pápai tizedszedés, illetve összeírás idején önálló egyháza és temploma volt, de papja nem lévén pápai tizedet nem fizetett. Ez a templom pusztulhatott el a faluval együtt az 1382 utáni 15-20 évig tartó háborús időkben, vagy az országon ezekben az években átvonuló pestisjárvány miatt, ugyanis a Zsigmond király által 1411-ben kiadott oklevélben a lakatlan Szentmiklóst adományozta hívének. Feltételezhetjük, hogy az ezután épült templom pusztult el a török időkben, amelynek helyéről semmi adatunk nincs (Ortvay T).

 

Elgondolásom szerint a falmaradvány a falu 1300-as években épült templomának maradványa lehetett, amely a török időkben, kb. 1567-ben pusztult el, erre biztos választ azonban csak régészeti ásatás adhatna. A középkorban a templomok körül lévő sírkertekben temetkeztek, ezért az út alatt és a szemben lévő portákon is sok sírmaradványnak kell lennie. Csak sajnálni tudom, hogy unokabátyám, Kállai József halála után szereztem tudomást minderről. Ha 2-3 évvel korábban megtudom, talán megkereshettük volna az épület padlószintjét is.

 

Az épület bejárata valószínűleg az utca felől volt, mert a régi időkben sem tették az ajtót északi irányba a téli időjárás és az uralkodó széljárás miatt. A Rákóczi u. 63. sz. Érpart-telkéről mérethelyes vázlatot készítettem, hogy könnyebb legyen a falmaradványt megtalálni (a vázlatot mellékletként csatolom). A hajdani téglavető és égetőkemence is megtalálható a közelben. Az Újfalu felől jövő belvíz - levezető csatorna kanyarjának az árendási csordakút felőli oldalán bombatölcsérhez hasonló gödrök vannak, itt bányászhatták az agyagot, és itt égethették ki a téglát. Nagybátyám, Ujvári Benjamin szerint Ujvári Miklós nagyapám még 'téglaégetőnek' hívta ezeket a gödröket. Fz megint egy olyan adat, ami 5-600 évig fennmaradt az itt élők emlékezetében.

 

Rejtély, hogy a feltételezett ősi templomról miért nincs semmi legenda vagy szájhagyomány, hiszen a templom és a körülötte lévő temető (cinterem) a korai középkor óta megszentelt helynek számított. A közelben lakó nagyszüleim megőrizték a téglaégető gödrök emlékét és az elásott hevesi harang történetét, de a szomszédban lévő és az égetett téglát felhasználó épületről vagy az ősi temetőről semmilyen hagyomány nem maradt fenn. A temető feltárása, a sírok száma választ adhatna arra, hogy milyen hosszú ideig használták temetkezési célra a korabeli lakók a templom körül lévő területet.

 

A „falmaradvány-ügy" adta a végső lökést ahhoz, hogy a falutörténetet alaposabban kutassam. 1995 szeptemberében feleségemmel hazalátogattunk, eljött értünk bátyám, Kállai Simon fia, István a feleségével és lányával, Krisztinával, aki az egri Esterházy Károly Tanárképző Főiskola negyedéves biológia-földrajz szakos hallgatója volt. Beszéltem a falu történetéről, a falmaradványról, a Papfertőről, ahol gyermekkoromban a teheneket őriztem, a hevesvezekényi kis és nagy Halomról, Heveshez közeledve ama elásott és megtalált harangról.

 

E hevesi kirándulás során Krisztina fölvetette, hogy érdemes volna az anyakönyvek és egyéb régi adatok alapján megismerni a falu történetét. Elújságoltam ezt legidősebb unokámnak, Bordás Veronikának, aki akkor az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának másodéves magyar-latin szakos hallgatója volt. Ő is lelkesedéssel fogadta az ötletet. Fiatal, lelkes, és művelt unokáimmal határoztam el, hogy hozzáfogok a falu középkori történetének kutatásához. Kovács Béla, a Heves megyei levéltár nyugdíjas igazgatója igen jó történeti összefoglalást írt falunkról, a mohácsi vésztől napjainkig tartó időszakot tekintette át. így jómagam az 1000-től 1700-ig tartó időszak írásos emlékei alapjánpróbáltam összefoglalni falunk történetét a magam laikus, a történelemhez inkább vonzódó, ám leírásához kevésbé értő módján. 1995 decemberében Veronika unokámmal ellátogattam az Országos Széchenyi Könyvtárba, így kezdtem a munkát. Később átpártoltam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Kálvin téri központjába. Itt kb. 4400 Árpád-kori és még több későbbi, latin nyelvű oklevél, számos könyv átolvasása és az érdekes részletek kimásolása után fogtam hozzá az összefoglaló megírásához. Jó szívvel és barátsággal nyújtom át az olvasónak mindazt, amit összegyűjtöttem.

 

A falu földrajzi környezete

 

Az abádi révhez vezető forgalmas országutat - az oklevelekben hevesi Nagyútként tüntetik föl - már az 1200-as évek fordulóján Anonymus is mint honfoglalási utat, az abádi révet pedig fontos és forgalmas átkelőhelyként említi. Ez a rév a Tisza szabályozása előtt a berei nagy Tisza-kanyarban volt, közvetlenül Abádszalók alatt. A dinnyésháti rév - a berei nagy kanyar levágása után - csak a XIX. század nagy Tisza-szabályozása után jött létre. Csak az idősebbek emlékezhetnek a dinnyésháti rév helyére is.

 

Heves és az abádi rév közötti 25-30 km hosszú út mellett Polgár, Vezekény, Hajóuta, Lovásztelek, Felpoklos, Alpoklos, Köre, Vécsek, Nána nevű települések voltak a tatárjárás előtt (1241-42), a környék sűrűn lakott vidéknek számított. A mi falunk - vesztére - közel esett a Hevesi nagyútnak nevezett forgalmas úthoz, ez a későbbiek során bajt, pusztítást jelentett, mert a tatárjáráskor és a török időkben az átvonuló hadak az ismert és járt utakon szerettek közlekedni, ahol nem akadályozta őket a mocsaras, vagy időszakosan árvizes terület. A hevesi nagyút a mai nyomvonalon haladt Vezekényig, utána egy erős, észak felé hajló ívvel elkerülte a Pap-fertőt és a Balog-fertőt, a Baloghalom és a Betyáspáskom között keresztezte a mai Kömlőre vezető utat, és folytatódott a ma Kiskörére vezető műút nyomvonalán Köre és az abádi rév felé. Érdekes megfigyelni az 1300-as évek vízügyi térképén a Lepentó egyik észak felé kiterjedő öblét, amely öböl miatt a mai műútnak is van egy északkeletnek tartó kanyarulata a jerukai határrészen.

 

A falvak fekvése meghatározó volt ezekben a korai időkben. Pély a Tisza melléki nagy mocsarakba beékelődött hátságon települt, távol a forgalmas utaktól. Észlelvén a vészhelyzetet, bizonyára több ideje maradhatott a lakosságnak arra, hogy életét és anyagi javait az idegenek számára járhatatlan mocsarak és erdők, illetve a nádasok rejtekhelyeire mentse. Pély szinte egyvégtében lakott volt, ha erősen ingadozott is a lakosság létszáma, míg Kömlő, ahol nem volt a közelben menedéket adó mocsár vagy egyéb alkalmas búvóhely a török időkben, 1549-től az újratelepítésig (1770) 220 éven át lakatlan puszta volt.

 

A tatárjárás előtt falunk, Ény valószínű helye a mai templomtól északra a Szegnek nevezett részen, a Felvég, a Vörös Hadsereg út és a Tóth-féle iskolához vezető út által határolt területen lehetett, azon a szigeten, amit a Hanyi-ér alakított ki. A Hanyi-ér valószínűleg a Törőcsik (güdör) Péter-féle háznál kettévált, egyik ága a Felvég és a Kenderföld között követhető ma is, majd az öregtemető mellett az Alvég és az Érpart között vezetett délkeletre, és a mai árendás legelő területén torkollott a Lepin-tóba. A másik a fenti ház környékén balra kiágazva az Újfalu és az Újsor között a mai vályogvető gödrökön keresztül délre fordulva csatlakozott az érparti főághoz, nagyjából a mai belvízi csatorna nyomvonalán, így létrehozva egy kb. 1 km hosszú szigetet, amely azonban csak vizes esztendőkben, vagy a Lepin-tó állásától függően volt vízzel ellátva. De mindenképpen adhatott valamilyen védelmet a falunak (a falu 1787. évi térkép-nagyítását mellékletként csatolom).

 

A tatárjárás előtti település helyét valószínűsíti Ujvári Benjámintól szerzett értesülésem is, amely szerint a Felvégben lakó Tóth János házának átépítésekor, alapárok ásása közben, az utcával párhuzamos alapnak az állomás felőli sarkánál régi sírhelynek kevert, bolygatott visszatöltését keresztezték. A szegben lévő ősi falu temetőjét rejthette néhány szomszédos telek is. A tatárjárás után megmaradt lakosság azonban már nem a régi faluhelyen települt meg újra, hanem ama Hanyi-szigetnek a délkeleti végén - a mai Rákóczi út (Érpart) árendás felőli végén -, így 1 kilométerrel közelebb kerültek a menedéket nyújtó mocsarakhoz, közvetlenül a Lepin-tó partjára. Ezen a területen alakulhatott ki a későbbi középkori falu, amelyik egészen az 1500-as évek közepéig, 300 évig fennmaradt. Ennek a falunak az egyházát-templomát és temetőjét rejtheti a már leírt falmaradvány Kállai József portáján.

 

Az 1895. évi térkép az Árendás területének nyugati részét a Begre majortól a Garabontig Lepin -tó néven jelzi, de az 1800-as és az 1855. évi kéziratos térképek is jelzik a Lepintó-hát és Lepintó-fenek földrajzi neveket. Pelle Béláné 1976-1977. évi gyűjtése is tartalmazza a Lepin-tó helynevet, amelyet a Pélyről betelepült íző nyelvjárásban a Lepen-tó, Lepény-tó nevet jelenti, de egy 1339-ben kelt oklevél is - amely Taksony határjárását írja le - tartalmazza a Lepen-tó helynevet.

 

A XIV. századi vízrajzi térképen az (1) jellel ellátott hely a Lepen-tó, amelyet a Tiszához egy Nyakasérnek (2) nevezett keskeny vízfolyás köt össze. Észak felé kiszélesedve 5-6 km széles lesz, és a Garabonttól a kiskörei műútig (a hevesi nagyútig) terjed, délnyugaton egy keskeny vízfolyás -a Nagyfenek, Donátfenek, Hosszúfenek, Csordásfenek - köti össze a Pély alatt elterülő 15-20 km széles mocsárvilággal (Oltumán mocsara). A Lepénytó nevet valószínűleg nagy kiterjedése és a kis vízmélysége miatt kapta a néptől, méghozzá valószínűleg a nagyon korai időkben.

 

A Garabont "az ismert Kis-árok a vármegyének kis részén vonul át, keskenyebb, de sokkal mélyebb, mint a Nagy-árok. A Tiszától a Hatrongyos-pusztától indul, Tarnaszentmiklós és Pély között Hevesiván felé halad, vonala alig ismerhető fel, a művelésbe elmosódott a vonala, iránya alig követhető" (Borovszky Samu: Heves vármegye története). Keletkezése nem ismert, valószínűleg a Csörsz-ároknak nevezett Nagy-árokkal egyidőben, Kr. u. I-IV. században a nagy népvándorlások korában épült védelmi célból, az általunk tárgyalt időszakban, falunk lakosainak ideiglenes menedékhelyül, vagy menekülő útként szolgált a mocsarak felé. Szüleimnek a Réti-kút után 40-50 méterre volt egy magyar hold - 1200 négyszögöl - földjük, amelyik a Garabontra járt ki.

 

Vizesebb években még intenzíven nőtt a lengenád, kaszáláskor-kapáláskor nagyon kellett vigyázni, hogy ki legyen irtva, mert a következő évben már 20-30 méterre is benőtt a művelt földre, jelentkezett tehát a hajdani mocsári jelleg. A Türügy nevű falu valahol a Türügyháton lehetett, de a tatárjárás idején valószínűleg elpusztult, mert egy 1234-ből származó oklevélben fordul elő a neve utoljára, mint Péllyel határos falu, ma is ismert, mint határnév. A Hajóuta nevű falu, mint a nánai uradalom (1261), valamint Vezekény és Kömlő határosa (1344) van az oklevelekben említve, Kisköre határának északi részén, Kömlő és Tarnaszentmiklós között feküdt. (Győrffy György). Valószínű helye a Csirke-tanya és a Tóth Zoltán-féle tanya után, a dűlőúttól balra lévő partosabb helyen lehetett. Gyerekkoromban dinnyeföldek voltak azon a helyen, jómagam teheneket őriztem ott, odajártam például dinnyét szerezni.

 

Sokszor találtunk arrafelé cserépdarabokat. Az 1970-es évek végén Tóth P. Jenő és Garanc Lajos e témában előadták, hogy a vezekényi út melletti kis erdőnél is találtak épület - és sírnyomokat. A Hamvajárási dűlő névadója valószínűleg az 1667 április 27-től 1669. április közepéig hivatalában lévő Hamvay Ferenc megyei alispán volt, akinek birtoka lehetett azon a határrészen. Az ő nevét őrzi tehát a dűlő neve. Az is lehet, hogy Hajóuta pusztulása után a hamuban járást örökíti meg.

 

A Garabont fekete bikája

 

A Réti kút után volt egy magyar holdunk, a Réti kúttal szemben viszont Ujvári Miklós nagyapámnak volt 3-4 hold földje, ami szintén a Garabontra járt ki. A nyári melegben végzett munkák idején az ebéd és a déli pihenő mindig a Garabonton nőtt akácfák árnyékában volt, ahol nagyanyám, Törőcsik Julianna sokat mesélt a Garabontról. „Amikor éjszakánként dúl az égiháború, azaz zivatar van villámlással és mennydörgéssel, akkor a garabonciás diák mindig megküzd a nagy fekete bikával, és hogy lásson, a jó lidércek égő lánggal világítanak a diáknak, hogy segítsék őt küzdelmében. Ha megnövök, mesélte nagyanyám, nekem is segítenem kell a diáknak, és egy jó somfa bottal a fekete bika hátsó lábán lévő kis körmét kell megütnöm, mert az a legérzékenyebb része, és attól megsántul."

 

A szájhagyomány itt is a Lepény-tó (Lepin-tó) mocsaraiból feltörő mocsárgáz égéseiről emlékezik, amely a villámoktól meggyulladt, imbolyogva, változó erősséggel égett, és ez éjszakánként elég kísérteties lehetett. Ez a szájhagyomány is több száz éves, mert egyrészt a Tisza-szabályozás előtti időkre emlékezik, másrészt azt bizonyítja, hogy őseink hosszabb-rövidebb ideig élhettek a Garabont partján lévő kiemelkedő hátságon, háborúk idején ide menekülhettek a faluból. Akár évekig is itt tartózkodtak. (Pl. a tatárjárás idején, de a török időkben egészen biztosan).

 

A Garabont névadója valószínűleg a népmesei garabonciás diák lehetett. Borovszky Samu ezt írja: az ismert Kis-árok a megyének kis részén vonul át, a Tisza melletti Hatrongyospusztától indul, Tarnaszentmiklós és Pély között vonul Hevesiván felé, vonala alig ismerhető fel, iránya elmosódott.

 

A XIV. századi vízrajzi térképen jól követhető a Kis-árok nyomvonala, de véleményem szerint csak a Tiszától a Tarnáig vagy a Zagyváig tartott és a Jákóhalma körüli mocsarakat is összekötötte a Lepin-tóval meg a Tiszával, így mindkét végéből biztosítva volt az állandó vízellátása. A Tisza magas vízállásakor a Zagyva és Tarna felé folyt a víz, a Tisza alacsony vízállása esetén pedig fordítva. Az állandó vízellátás jól megfelelt a védelmi céloknak.

 

Keletkezéséről a következőket tudjuk: a Magyarok Krónikája szerint Kr.u. 294 után az Alföldön több vonulatban húzódnak, és Csörsz-árok, Ördög-árok, Római-sáncok néven ismerték. E földsáncból és az azt kísérő árokból álltak, a sáncok tetején faszerkezet (cölöpsor) lehetett. Elfogadott vélemény, hogy a szarmaták építették őket 300 táján római segítséggel ellenségeik - a gótok és a gepidák - ellen. A Garabontnál az ároktól délre van a földsánc (a gátpart). Tehát az északról jövő támadás elleni védekezés céljából építették. Ha a Nagy-árok (Csörsz-árok) földsánc is a déli oldalon van, akkor az is a szarmaták védelmi vonala volt, ha viszont a földsánc az északi oldalon van, akkor a gótok építették a szarmaták ellen. A két védelmi vonal között 20-25 km a távolság a Tisza mellékén.

 

Ezer évvel később a Pély határleírását tartalmazó 1234-ben kelt királyi oklevélben is megjelenik ez az árok-gát építmény: "utána Iván földjével, és utána Szent György eklézsia földjével, utána a nagyobb árkon és kisebb árkon át Endre falváig." A nevezett árok a Szent Vendel szobor előtt 100 m-re keresztezi a Pélyre vezető utat és a Hanyi csatornát. Ahhoz, hogy ne lehessen lóval könnyen átugrani, vagy szálfával áthidalni, legalább 8-10 m szélesnek és 3-5 m mélynek kellett lennie. Ez azt jelenti, hogy folyóméterenként 40-50 köbméter földet kellett kiásni, és azt 15-20 méterre el kellett szállítani. Az 1 km hosszúságú árokból 40-50000 köbméter földet, a Tisza és Zagyva közti, kb. 31 km hosszú árokból 1.200.000 - 1.500.000 köbméter földet kellett 15-20 m távolságra elszállítani.

 

A Nagy-ároknál (Csörsz-ároknál) kb. 70 km hosszban 2.500.000-3.000.000 köbméter földet kellett megmozgatni. Ez a mai világban is hatalmas mennyiség, a munka több évig eltartana. Föltehető, hogy az 1700 évvel ezelőtti szarmata harcosok sem szerettek kubikolni. Nagy valószínűséggel csakis a hadifoglyok, azaz a rabszolgák végezhették a földmunkát. Ha számításba vesszük a rabszolgamunka hatékonyságát és a szerszámok kezdetlegességét, naponta (és fejenként) 3-4 köbméter teljesítménynél nem számolhatunk többet. A Kis-ároknál 3-400.000 munkanapra volt szükség, a Csörsz-ároknál 7-800.000 munkanapra a teljes munkálatok elvégzéséhez. Kiszámolhatjuk, hogy hány év alatt ásta ki 100-500-1000 rabszolga - évi 200-220 munkanapot véve alapul - az árkot. Miközben az ősi törzsek a gigantikus építménnyel voltak elfoglalva (600 évvel vagyunk a honfoglalás előtt), a magyar törzsek Nyugat-Szibériában élhettek, és írásos emlékek híján még a törzsek nevét se tudhatjuk.

 

Hajdan az egy falatra tett szalonnát a kenyérrel együtt (amit a kisgyerekeknek porcióztak ki, mert a késsel még nem tudtak bánni) hancsiknak neveztük, véletlenül sem katonának. Talán érdekes véletlen, de a földmunkáról és a határnevekről szólva meg kell emlékeznem a nem szántott, legelőnek használt területek egykori határjelöléséről is, amely hancsikban (hant=csík?) történt. Két falu közötti határt mindig egymástól 1,5-2 méterre kiásott gödörből és a két gödör között összedobált földkupaccal jelölték. Ha törés volt a határ vonalában, az egyik gödör az új irányba lett kiásva. A gazdák mesgyéit egy gödör és egy kupac föld jelezte. Gyerekkoromban a Ludasban és a Ludas-háton még mindenütt megvoltak ezek a hancsikok, egyik hancsik a másiktól mindig belátható távolságra volt.

 

A történelmi környezet

 

Az államalapító I. (Szent) István király a hatalom gyakorlása és az adófizetés biztosítása végett várispánságokat hozott létre az ország egész területén. Az ispán igen nagy tekintélyű és hatalmú vezető volt, a királyi udvarhoz tartozott mint a királyi tanács tagja, a rábízott területnek pedig korlátlan ura volt. Ebben a korai időben jön létre a megyék szervezete is, amelybe több várispánság tartozhatott. A megye inkább az egyházi központok, a püspökségek területével volt azonos. A megye területén több birtokrendszer volt. A várispánság ellátására földművelők, vadászok, halászok, lovászok mindenféle szakma kézműves iparosai, erdőóvók, vízőrzők is tartoztak. A várispán szedte be a királynak járó adót, ami a termés tizedét jelentette, és az esetenként kivetett adót is, az így beszedett dézsma harmadát várispánság kiadására fordították, kétharmadát pedig a királyi udvarnak kellett átadni.

 

A Hevesújvári ispánságot I. István alapította, de az alapító oklevél a birtokok felsorolásával együtt valószínűleg a tatárjáráskor elveszett, ezért az ispánság birtokait csak az 1241 után oklevelekből ismerhetjük. Ezek a következők: Heves (Tarna) Őrs, Pély 1234-ig, Halász (Gyöngyös) 1267-ig, Fogacs, Fegyvernek, Aszó, Semurla, Ecseg, Pata fele, Gyürk, Domoszló, Detk, Bátor, Csász, Polgár, Ivány, Vezekény, Hajó-uta, Ény, Türügy, Kömlő, Bágya, Balla, Erdőtelek, Halász, (Tisza) Hetény, Ük, Zaránk.

 

Már I. István is óriási birtokot adományozott az egri püspökségnek, amelyet 1005-ben alapított, de az egyház és a püspöki palota csak 1009-ben vagy 1010-ben készült el. Első püspöke Katapán volt. A püspökség birtokait későbbi királyaink is jelentős birtokadományokkal növelték, főleg I. (Szent) László király, de egyéb főurak és főpapok is nagy birtokokat adományoztak az egri egyháznak. Katapán püspök II. Endre idejében Cserép falut, Pálóczy László országbíró a mohácsi csatába indulása előtt 1526-ban, végrendeletében Szentmiklóst, a mi falunkat az egri káptalannak hagyta, a falu pedig káptalani birtok is maradt több mint 400 évig, 1945-ig. A tatárjáráskor, 1241 márciusának végén a Muhi csatamezőre vonulásuk alatt a tatár seregek végigpusztították a megyét, így Eger városát is felégették, kirabolták. Elpusztult a püspökség minden vagyonával és irataival együtt. ,,...a mi időnkben a tatárok dühössége és őrjöngő támadása által a nevezett egri egyház temploma felgyújtván, /fenekestől feldulatott, annak javai és kincsei elraboltattak, a szent királyoknak ezen egyház birtokairól és szabadalmairól adott kiváltságlevelei elégtek, kanonokjai közül legtöbben leölettek. (Codex. Dipl: IV. III. 33-34.1)

 

1261-ben Lampert egri püspök IV. Béla királyhoz fordult a püspökség adományleveleinek megújításáért. A király 1261. szeptember 9-én kelt oklevelében a szomszédok, a főurak, a nemesek és a várjobbágyok jelentése, az esztergomi, váci és budai káptalanok által végzett vizsgálatok alapján felsorolja és megerősíti a Szent István által alapított, és Szent László által is adományokkal ellátott egri egyház birtokait és halászóhelyeit, tartozékaikkal és a határok leírásával, megemlítve, hogy az egri káptalan birtokai külön oklevélben soroltatnak fel. Megállapítja az egyháznak püspöki és káptalani birtokain való adózási, szállásmentességi, igazságügyi kiváltságát, dézsmaszedési, a püspöknek a negyedik királyfi felügyeletét illető, továbbá a vámok tizedére vonatkozó jogát, mindezt azért íratva össze, mert a tatárjáráskor az egyház oklevelei elégtek. (Szentpétery I: Árpád¬házi királyok, 1267. sz. oklevél)

 

IV. Béla fia, V. István 1271 szeptemberében Hevesen tartott országgyűlést, ahol Lampert egri püspök előadta, hogy „Saru, Szibini fia az egri egyház nemese, akit Kilit egri püspök nemesített meg, ura halála után a IV. Béla által (1261-ben) megújított egyházi adománylevelet összeszedte és elégette, aki ezután, hogy megérdemelt büntetését elkerülje. Oroszországba menekült. " A püspök arra kérte a királyt és a gyűlést, hogy a veszteség pótlására biztosítassanak az egyház számára azon jogok és kiváltságok, amelyek az elégett oklevelekben foglaltattak. A gyűlés elfogadta a kiküldött bizottság jelentését, a király hiteles oklevélbe foglaltatta, és azt az egyház jogainak biztosítására a püspöknek kiadta. Ez az oklevél teljes egészében a mai napig megmaradt. (2123 sz. okl.) Az oklevél 30-40 falunevet sorol fel a megyében, mint püspöki birtokot.

 

Elképzelhető, hogy az 1261-ben kelt oklevél nem semmisült meg, de az egri püspök félhetett, hogy V. István felülvizsgálja apja, IV. Béla adományait, így az egri püspökségét is. V. István rossz viszonyban volt apjával, még háborút is viselt ellene, és 1265 márciusában az isaszegi csatában le is győzte apja seregét. Apja halála, 1270 májusa után IV. Béla hívei V. István várható megtorlása elől Csehországba menekültek. Ilyen helyzetben nem csodálkozhatunk az egri püspök huncutságán, bár egyesek szerint inkább V. Istvánnak lehetett szüksége a nagyhatalmú egri püspök támogatására, aki mint ifjú király, hatalma megszilárdítására törekedett.

 

Királyi és személyes birtokok

 

Bár a várispánsági birtokok is a király tulajdonában voltak, a személyhez kötött, vadászó-halászó, kézműves iparosok lakta falvak is külön birtokot képeztek. Ilyen volt például Alpoklos-Felpoklos a mai Tiszanána helyén, ahol a fenyőgyantából főzés útján fáklyát, méhviaszból gyertyát, mécsest készítettek, vagy Lovásztelek szintén ugyanott, ahol a királyi ménest nevelték, Sarud, amely I. István anyjának, Saroltnak a birtoka volt. A királyi udvar és a sereg fegyvere, ruházata, lószerszáma, stb. kielégítése is a királyi birtokokról volt lehetséges. A XIII. századból ismerünk foglalkozásból eredő helyneveket, pld. Fegyvernek, Lovásy, Szekeres, Födémes, Halász, Szűcs, Tímár, vagy a disznónevelő pásztorból származó Szinér (cinér). Az oklevelek ezeken kívül tárnokokról, ötvösökről, vadbőrrel és prémmel szolgáló darócokkal tesznek említést.

 

Törzsfői-nemzetségi-főúri birtokok

 

A megyében található Árpád-kori helynevek azt mutatják, hogy a megye nagyobb részét Árpád nemzetsége tartotta kezében, és csak a fejedelmi házba beházasodott egyéb nemzetségbeli főembereknek juttattak itt földbirtokot. Árpád unokája, Taksony sógorsága révén Tonuzaba besenyő vezért a Tomaj nemzetség, Géza fejedelem rokoni kapcsolatai révén az Abák ősei, felesége révén az erdélyi Gyula nemzetség tagjai.

 

A kabar eredetű Abák első tagja Pata volt, aki Taksony és Géza korában élt, fia Csaba nádorispán vette el Géza fejedelem egyik lányát - 1. István testvérét - és az ő fiuk volt Aba Sámuel, aki magyar király volt 1041-1044 között. A tőle származó Aba nemzettség az ország egyik legnagyobb földbirtokosa lett, birtokait a Mátra részére Sár és Debrő monostorok környékére és a Tisza két oldalán elterülő óriási birtokokra, összesen 76 falura terjedt ki. Aba Sámuel jegyzőjének, Nánának a nevét őrzi a Tisza-parti és Mátra alján fekvő település.

 

Számottevő birtokkal rendelkezett a megyében az Apc, a Szalók, a Kócs nemzetség is. A birtokok kb. 1/3-1/3-1/3 arányban voltak egyházi-nemzetségi- királyi tulajdonban. Az Aba nemzetség leszármazottai voltak a későbbi évszázadokban a Kompolth, Pálóczy, Pata, Rédey, Csobánka, Solymossy, Bodonyi, Nekcsei és a Dobócsaládok, nemzetségek. Az Aba és a Nána nemzetség tagjai falunk történetében is fontos szerepet játszottak, Dobó István pedig a hős egri várkapitány volt 1552-ben, Eger ostromakor.

 

Falunk oklevelekben megjelenő emlékei

 

Kutatásom során azt kellett tapasztalnom, hogy falunkról viszonylag kevés írásos emlék maradt fenn, ezért a szomszédos falvakról fennmaradt középkori írásokat is átnéztem. Érdekes adatokra, nevekre és földrajzi meghatározásokra bukkantam a határleírásokat tartalmazó oklevelekben, amelyek bennünket is érintenek. A legfontosabb névelőfordulások a következők.

 

1. Pély 1234. évi határjárásában szerepel falunk, Ény első említése, és a Türügy falunév is.

2. Taksony (Toxun) 1339. évi határjárásában a Lepentó, a Rétfenek, a Nyakasér helynevek vannak említve.

3. Vezekény és Kömlő 1344. évi határjárásában a Hevesről Hajóuta felé menő hevesi nagyút, amely mellett Balog Péter halma feküdt. (Balogpeturholma)

4. Kömlő és Átány határvitájában az 1344. évi határjárásban a Hevesi nagyút, Balogpéterhalma, Kétkút, és Hortoshalom szerepel.

5. Zsigmond király 1411. december 18-án Tatán kiadott oklevele Zentmiklós adományozásárólés 1424. évi oklevele, amely Csonkaszentmiklós néven említi a mai Tarnaszentmiklóst.

 

 

1. Falunk neve, Ény először II. Endre 1234. évi oklevelében szerepel, az alábbi szövegkörnyezetben: „II. Endre, (...) Aba nemzetségbeli Demeter mesternek, Kálmán király főasztalnokának, Kálmán király nevelése körül, majd holicsi királyságának védelmében Mikola, László és Aba nevű testvéreivel, János fia Tamás és János, Othó fia, Juda, Wyd fia, Mátyás és Pexa fia, Moys nevű rokonaival a rutének ellen vívott csatában szerzett érdemeiért a bihari vártól kivett Salon, Warossoklu és Hasay, valamint a Heves újvártól kivett Peel, Patha és Byna földeket adja, holmoy-i Both fiával János pristaldussal végeztetvén a beiktatást az oklevélben leírt határok között. (...) A negyedik az a föld, amit Peélnek hívnak, aminek határa Oltumán mocsarán át a vele határos Solyig (Sajig) megy, aztán Holop (Kolop) területéig tart, azután az Arakához (Mezőarka), aztán a termőföldek felé megy, és utána Holmoyjal (Halmaj) határos, utána Iwán (Ivány) földjével, és utána a Szent György eklézsia földjével, utána a nagyobb és kisebb árkokon át Endre falváig, azután Polgárig, utána Wezekényig, azután Ényig, utána Tyuldig (Türügy), ahonnan visszafordul a már említett nagy mocsárig."

 

A XVI. századi vízrajzi térképen jól követhető a határjárás logikája: az óra járásával megegyező irányban haladt. A térképen pontozással jelölték Pély határát nagyjából mai határának megfelelően, a térképen azonban több hiba is van, ami főleg a földrajzi hely nem eléggé pontos ismeretéből adódhat, de lehet, hogy a térkép rajzolói nem ismerték az 1234-es határleírást, ebből adódik a nem számottevő eltérés. A határleírás a Lepentót tápláló Nyakasér (2) környékén kezdődik, az Akolháti hátság (3) is Oltumán földje volt, a tőle délre fekvő Solynál (Sajnál) ment át a mocsáron a Halapi (Kolopi) határig, és csak utána át a nagy mocsáron Arakához (Mezőárka).

 

Feltételezhetjük, hogy a mocsár Oltumán birtokához tartozott, de művelhető szántóföld nélkül, csupán mocsárból álló földbirtoknak nincs értelme. Araka után a termőföldek felé megy Halmoy (Halmaj) határig, de a térképen a nagy árokig (Kis Árok) a mocsáron át van jelezve a határ, pedig a termőföldek után érte el Holmoy határát, "utána Iván földjével, utána Szent György eklézsiával, utána a nagyobb árkon és a kisebb árkokon át", tehát Ivánnak és a nem azonosítható Szent György eklézsia földjének is a nagy ároktól délre kellett lennie. Endre falva és az elpusztult Polgár helye pontosan nem azonosítható. Ény és Türügy között valószínűleg a Garabont (a Kis Árok nyoma) volt a határ, akkor pedig a Hatrongyosi hátság (4) is Oltumán birtoka volt, Türügy falu a mai Türügy-háton lehetett.

 

Az Oltumán név azonosításakor érdekes összefüggésekre bukkantam. „II. Géza király (uralkodik 1141-1162 között) pecsétjével megerősíti Márton ispán özvegyének, Magdolnának intézkedését, amellyel az oklevélben felsorolt birtokokat, javakat, szolgákat és egyházi szereket a férje által alapított Szent Péterről elnevezett csatári monostornak, illetőleg Oltumán nevű fiának, két lányának és menyének hagyta. (Kelt: 1141-46 között, Szentpétery I.: Árpádházi... 74—75 sz. okl). Ezen oklevél egykorú és hiteles másolata előkerült egy XI. századi bibliából, amelyik időközben külföldre került, a Benedek rend admonti apátságába, és így átvészelte a tatárjárást.

 

A mai napig eredetiben megvan és híressé vált mint Admonti kódex, vagy Gútkeled Biblia néven. A latin nyelvű oklevél átvizsgálása közben nem találtam ugyan a mi vidékünkre azonosítható földrajzi vagy helyneveket, de a fenti Márton ispán feltehetőleg az I. István után uralkodó I. (Orseolo) Péter király kíséretében 1044 körül sváb földről beköltöző Guth és Keled testvérek, a Gútkeled nemzetség megalapítóinak a leszármazottja volt, ugyanis Márton ispán halála után a csatári apátság kegyurai mindig a Gútkeled nemzetségből származtak.

 

IV. Béla 1252. április 22-én kelt oklevelében (968. sorsz.) „a Gurka ispánnemzetségéből származó Petrus fia Oltumánnak, aki az ausztriai hadjáratban (...) vitézül harcolt (...) Moys mester seregében, súlyosan megsebesült, ez a sebesülés jobb keze elgyengüléséhez vezetett, Ozlár nevű 3 ekealja (360 hold) lakatlan földet adja, amelynek határait a birtokba adást végző Jób mester budai prépost jelentése alapján leírja".

 

Az ausztriai hadjárat 1250 nyarán volt, feltehető, hogy az 1234. évi oklevélben említett Oltumán azonos az 1252-ben említettel, hiszen a két időpont között csak 16 év telt el. Az 1252-ben kelt oklevélben az Apáti, Pankuta (Palkonya?) Wry (Uri?) települések neve szerepel, mint Ozlár szomszédai. (Oszlár nevű falu ma is létezik Tiszapalkonya mellett. Az 1234. évi II. Endre király oklevelében Pexa fia Moys is az új birtokosok között szerepel. Valószínű az övé lehetett Pély falu és így birtokszomszédja volt az oklevélben szintén említett Oltumánnak.

 

IV. Moys azonban a királyi sereg egyik vezére lett az elmúlt 16 évben és mint szomszédja vele tartott az ausztriai hadjáratban Oltumán is. Ha így volt, akkor mindketten szerencsésen túlélték a tatárjárást és tevékenyen részt vettek IV. Béla idején az ország közéletében. Győrffy György írja Az Árpádkori Magyarország történeti földrajza című művében (III. 101. o.): "Hevesen 1271-ben V. István tartott országgyűlést a Dunán inneni nemesek számára, ugyanekkor eladományozta a hevesi uradalmat a hozzá tartozó falvakkal Gútkeled nembéli Miklós országbírónak."

 

Az adományozó oklevelet nem találtam meg az Árpád-kori Okmánytárban, pedig abban szerepelnie kell falunknak is, mint a hevesi várispánság birtokának. Feltételezem, hogy Győrffy Györgynek alapos oka volt, hogy az idézett megállapítást tegye.

 

Nem véletlen viszont a Gútkeled és az Oltumán név újbóli összekapcsolódása. Azért is fontos ez, mert 1234-ig Pély és környéke is a hevesi várispánság birtoka volt. Az Oltumán név a középkori írásokban mindössze hét alkalommal szerepel; 1141-46-ban, 1229-ben, 1234-ben, 1252-ben, 1268-ban, 1313-ban és 1321-ben. Észak-Dunántúlon, Vas-Moson-Komárom megyék találkozásánál is van egy falucsoport Pély-Kömlő-Ény-Vezekény nevekkel. Feltételezésem szerint ott ugyanaz a főúri család lehetett birtokos, mint a mi vidékünkön.

 

Erre az a magyarázat, hogy a középkorban a királyok az egybefüggő nagy birtokok kialakulását megelőzendő egymástól nagy távolságokra levő birtokokat adományoztak hű embereiknek, nem véletlenül hívták ezeket az adományokat hűbéri birtoknak. A honfoglalás után a X. században letelepülő kabar-besenyő vagy korai kun népcsoport vezetőjének nevét őrzi az Oltumán név, emellett még a Jeruka, Kocsordos (Kuchurd családnév) határnév is. A német Gútkeled és a besenyő-kabar Oltumán családok között a kapcsolat a korai időkben házasság útján jöhetett létre, mint az Aba Sámuel és az Árpád-házból származó anyja vagy felesége révén. Sajnos a tatárjárás előtti írásos emlékek hiánya miatt csak feltételezésekre szorítkozhatunk.

 

2. 1319. December 27-én Temesvárott kelt I. Károly (Róbert) oklevele, amelyben "Ernyei bán fia, István hűtlen fiainak a Hevesújvár megyében fekvő Taksony (Taxun) birtokát Kompolt fiának, Péternek adományozza." 1320-ban már Gyenda és Fegyvernek is Kompolti Péter birtoka. A 20 évvel későbbi határjárás oka valószínűleg a szomszédokkal felmerült határvita volt. 1339. május 3-án a Kompolton tartott országgyűlésen Drugeth Vilmos nádor és Heves megye alispánja és négy nemes birtoktársa jelentést tesznek a királynak Kompolti Péter fia, István Taksony (Toxun) nevű birtokának határjárásáról: „a birtok a Tiszaszalók határán két domb között, amit a nép halmoknak nevez, dél felé tart, ahol a sáros legelőn át a Tiszát átlépve nyugatnak tart, amit a nép Rétfeneknek nevez, aztán északra fordul, és elmegy egy Mirhó-tó nevezetű helyre, amely tóval szemközt északra azon a járáson megy át a legelőn, és köti össze egy másik tóval, amit a nép Lepen-tónak hív, amelyet eredete és kiterjedése között ugyanazon a járáson szel át és megy keresztül két tó között, amelyeket a nép Ünő-tó és Erdei-tó néven hív, északi irányban, ahol az Erdei-tó visszahajlik a nyugati vidékek felé, és Köre alsó részén lévő erdőségben, közepes távolságban lép a Tiszába, és annak középső részén hagyja el a Vécseknek nevezett birtok határát és a Tisza folyásán haladva köti össze a nép által Taksony-szigetnek nevezett résszel, ami Taksony része maradt, innen a folyó közepén haladva hagyja el a Sulymos horkának hívott tavat, ahol is elhagyja a Tisza folyását, és ott is határoltatik. (...)Kelt 1339. Szent György napja utáni ötödik napon, április 29-én, a határjárás napján." (B.V. ford.)

 

3. I. Károly 1339. november 11-én kelt oklevelében Kömlő birtokot Tarkői Rikolfi Istvánnak adományozta, akinek fia, László 1343-ban panaszt tett a királynál, hogy az Aba nembéli Olivér fia, Miklós 1 ekényi (120 hold) földet vezekényi birtokához csatolt. 1344. Március 14-én, Visegrádon kelt oklevelében Pál országbíró Olivér fiának, Miklósnak ítélte a vitás ekényi földet. A határjárást itt a váci káptalan végezte el, amelyben a Hevesről Hajóuta felé menő Hevesi nagyúttól délre fekvő Balog Péter halma (Balogpeturholma) mint az egyik határpont szerepel a határjárásban.

 

4. 1343-ban Tarkői Rikolfi István fia, László panaszt tett a királynál, hogy Átány birtokosai, Makranczi Simon és László 20 ekényi földet (2000-2500 holdat) elbirtokoltak Kömlő határából, ezért 1343. Október 15-én kelt oklevelében Pál országbíró esküt rendel a vitában, de Rikolfiak az esküt nem fogadták el, így a határjárásról készült oklevél szerint sikerült is 5 ekényi (kb. 500 hold) földet visszaszerezniük.

 

1344. okt. 16-án a budai káptalan I. (Nagy) Lajosnak jelenti, hogy meghagyása következtében Kömlő és Átány között fekvő Tarkői Rikolfi István fia, László és Makranczi Simon és László között vitássá vált föld határát megjáratván azt 5 ekényivel többnek találták, mint amennyire a Makrancziak az esküt letették." (...) és odamenvén ily módon választották szét a birtokokat, először egy kis halom körül, amit közönségesen Balogpéterhalmának (Balogpeturholma) hívnak, ennek a halomnak az északi oldalán van egy nagy földút, ami elválasztja a Kömlőnek és Vezekénynek nevezett birtokokat, utána egyenesen nyugat felé fordul a már említett nagy úton, és sokáig megy egy nagy körtefáig, aztán északra fordul egy nagy útig, amit Hevesi nagyúrnak hívnak, átmenvén az úton tisztes távolságot megtéve hasonlóképp egy nagy körtefáig (...) egy Gortoshalmának nevezett halom közelében, amit Átány birtokol, utána keletre fordul két régi határcölöpig (...) és Kétkútig." (B. V ford.)

 

1346. február 10-én Budán kelt oklevelében Pál országbíró elhalasztja Rikolfi László és Miklós az egri püspök ellen indított perét Kömlő, Nána, Lovásztelek megszerzéséért.

1347 május 17-én a Verpeléten töltött országgyűlésen Hevesújvár ispánja jelenti I. Lajosnak az átányi Makranczi Simon és László elfoglalta Tarkői Rikolfi László Kömlő faluját és birtokát. A Tarkői Rikolfi családról még annyit, hogy egy 1282-ben kelt IV. László által kiállított oklevél megengedi nekik, hogy a lengyel határnál fekvő tarkői várukból kiindulva a környék rablóit elfogják és megbüntessék. (A történészek szerint ez az oklevél hamis.) A család I. Károlynak tehetett valami nagyobb szolgálatot, és ezért kaphatott birtokot az ország belsejében, de rablólovag természetüket úgy látszik, itt sem tudták megtagadni (ez a hamis oklevélből kiderül), és minden szomszédjukkal perbe keveredtek, még az óriási befolyású egri püspökkel is.

 

Gyermekkoromban a vasúton innen a Pap-fertőben legeltettem a gazdák teheneit. Amint a régi okleveleket vizsgáltam, felrémlett bennem, hogy mintha a vasút másik oldalán lenne egy Balog-fertő nevű hely. Elővettem Pelle Béláné könyvét, és csakugyan megtaláltam. A Kömlőre vezető úttól balra, a vasút, a Betyár-fertő és a Betyár-páskom közötti 1,5-2 kilométeres területen jelzi a Balog-fertő, Balog-lapos, Balog-halom helyet, de ezeket hozzák az 1800-as és az 1855-ös kéziratos térképek is. A határjárást a térképen követve kiderül, hogy a Balog Péter halma a hevesi nagyúttól délre esik, így aztán könnyen azonosítható az út nyomvonala. (Lásd a földrajzi környezetet.) A határjárásból az is kiderül, hogy a középkorban a mi falunk nem volt határos Kömlővel, Tiszanánával, Kiskörével, hanem falunk határa északkeleten a hajdani Hajóuta határával érintkezett, és csak annak lakatlanná válása vagy elpusztulása után jött létre a fenti falvakkal a közöshatár, ezért a nevezett Balog Péter halma sem tartozhatott a mi falunk határához. Ezért nincs említve Ény, mint Kömlő szomszédja.

 

A határleírásból az is kiderül, hogy Kömlő, Vezekény, Hajóuta és Átány falvak határai a Balog Péter halomnál futottak össze, így az egy négyes-határ kiemelt vonatkoztatási pontja lehetett. Az elmúlt 650 évben átrendeződtek a szomszédos lakott helyek határai, a mi határunk Hajóuta elnéptelenedésével északkeletebbre megnövekedett.

 

5. Zsigmond király 1411. december 18-án Tatán kiadott oklevele szerint "Nánai István fiának, Istvánnak, a prelátusok és bárók tanácsából új adományul adja ifjúságától kezdve teljesített szolgálataiért birtokunkat, aminek neve Zentmiklós, ami lakóitól elnéptelenedett, ami közel van a Tisza folyásához és Roff nevű birtokhoz, a Hevesújvári járásban fekszik, hűséges alattvalónknak, István fiának, Istvánnak, és általai valamennyi örökösének adományozzuk." (B. V. ford.)

 

1411. december 18-án Zsigmond az egri káptalanhoz küldött levelében így fogalmaz: "Iktassa be Nánai Istvánt a Hevesújvár megyei lakatlan Zentmiklós birtokba, amelyet új adományul adott neki."

 

1412. január 20-án az egri káptalan oklevelében ez olvasható: "Az egri káptalan Zsigmond parancsára Nánai István fiát, Istvánt beiktatja az új adományul nyert Zenthmiklós birtokba" {Zsigmondkori oklevéltár I. 1388, 1389 és 1620).

 

A fenti eredetiben megmaradt oklevelek bizonyítják falunk első Szentmiklós néven való említését és nem az 1424. évi Chonkazentmyklós név, amely Csánky Dezső, Borovszky Samu, Dercsényi Dezső és sok más történész munkáiban is mint első okleveles névelőfordulást jelez.

 

Indokaim szerint a mi falunk határa a Farkas-zug, a Garabonti-dűlő részén 1945-ig Roff határosa volt, az akolháti tanyavilág mindig Roff határához tartozott. Ifj. Palugyay Imre 1854-ben írt, Jász-Nagykun kerületek, s Külső-Szolnok vármegye leírása című könyvében és a hozzá csatolt kéziratos térképen is Akolhátat mint Tiszaroff külterületét - azaz pusztáját - írja le. Akár a XVI. századi, akár a mai térképet nézzük, Balaszentmiklós-Törökszentmiklós mint Roff szomszédja nem jöhet szóba, a két falu között 5-6 más falu határa terült el, légvonalban is legalább 25 km-re volt a két település egymástól, a két település között volt és van ma is a körüi nagy Tiszakanyar, ami a Tiszán kétszeres átkelést jelent. Közúton 40 km-re van egymástól a két település, tehát Roff sehogysem lehetett határos Balaszentmiklóssal.

 

Az 1411. évi Szentmiklós név előfordulásából arra lehet következtetni, hogy előtte már volt a falunak temploma (egyháza), és annak Szent Miklós volt a védőszentje. A falu néwáltása összefügg a várispánsági megye válsága és a nemesi vármegye kialakulásával, amely az 1300-as évek elején¬közepén zajlott le. Az Árpád-ház (férfiági) kihalása és az Anjou-ház hatalomváltása 15-20 év belső harcokat, zavaros viszonyokat hozott, amelyben a főurak igyekeztek hatalmukat-vagyonukat gyarapítani, és arra törekedtek, hogy a várispánsági birtokokat megszerezzék maguknak és híveiknek. A mi falunk nevének átalakulása szempontjából Miklós hevesújvári ispán - aki 1342-ben töltötte be ezt a posztot -, és egy másik Miklós, aki szintén hevesújvári ispán 1351-ben és 1355 és 1382 között az Aba nembéli Kompolt ág képviselőjeként jöhet szóba. Ez a Domoszlói Miklós Károly Róbert bizalmi embere, a királyi udvarban nevelkedett, ifjú korát Nagy Lajossal töltötte, és hozzá mindvégig hű maradt, többször járt külföldön követségben a király megbízásából.

 

Apjától a megyében Domoszló, Visznek, Lovásznána, Fegyvernek, Varsány, Absolon ülése, Péterke ülése és Gyenda falvakat örökölte. Az 1370-es években megszerzi még Boconád, Besenyőtelek, Bura, Szilvaegyház, Kerekudvar falvakat, és a siroki várnagyságot is. (Havassy P.: Heves vm. Tisztségviselői)

 

Győrffy Gy. szerint 1300-ban a hevesi uradalom a hozzá tartozó falvakkal az Aba nembéli Kompolti Pál, fia, Imre mester birtoka. (///. köt. 102. oldal)

 

A XII-XIII. században a földesurak részéről törekvés indult meg az egyházak, templomok, birtokba vételére, a templomot csak mint patrónusa-kegyurasága alá tartozót birtokolhatta. A XIII. századtól nem a király és a püspök, hanem a kegyúr gondoskodott plébános, klerikus, harangozó ellátásáról, a templom és a paplak építéséről, fenntartásáról, a templomi ruhákról és kegyszerekről, a kegyúr választotta és mutatta be a püspöknek a plébánost, kezelte a kegyúri birtokot, az egyház részére járó jobbágyi szolgáltatásokat is. Az egyházi tizedből negyed-nyolcad illette meg a helyi plébánost. (Soós J.: Az egri egyházmegye története)

 

Amikor 1332-37-ben a pápai tizedszedők az országot bejárva összeírták a plébániákat, a megyében 97 önálló plébániát találtak, köztük Hevest, Pélyt, Körét és Nánát is. A megyében kb. 300 lakott település volt, tehát minden harmadik faluban volt önálló plébánia. Ortvay Tivadar Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején című munkájában sok olyan egyházat felsorol, amelyek 1332-37-ben anyaegyházak voltak ugyan, de papjuk nem lévén fiókegyháznak minősültek, és ezért a pápai oklevéltárban nem szerepelnek. Heves vármegyében ilyen a mátrai Nána (Kisnána), Mátraverebély, Ény Bálványszakállas és Apáthi. Ha Énynél a mi falunkról van szó, akkor a templom építése az 1330-as éveknél előbbre tehető, de a Szentmiklós védőszentes névadás mindenképpen eztán következett be, mert itt még Ény a falu neve. Az is elképzelhető, hogy ekkor még más volt a védőszentje is. (Ellenőriztem Ortvay Tivadar említett könyvében az országban a pápai tizedszedők által összeírt összes Szentmiklós nevű falut, a Szent Miklós védőszentes falusi plébániákat is, de Heves megyében ilyent nem találtam.)

 

A Miklós várispánok nevének és a falu nevének összekötését azért lehet feltételezni, mert a középkorban általános gyakorlat volt, hogy a kegyúr-hűbérúr az újonnan szerzett birtokon alapított vagy már meglévő falunak saját nevét adta, (pl. Nána) vagy az általa alapított egyház (templom-plébánia) védőszentjének a saját védőszentjét választotta. (Így Pélynek 1234-ben Demeter mester a Demeter nevű védőszentet, aki a mai napig a falu védőszentje) A falu névváltása az előzőek alapján az 1337-1411 közé eső 70-75 esztendő során történhetett meg. Tény, hogy az erre az idősszakra eső Anjou- és Zsigmondkori okmánytár átkutatása nem hozott számomra kézzel fogható eredményt, erre vonatkozó írásos adatot nem találtam.

 

„Az Aba nemből származó Kompolti István (nánai-körüi) mester 1403-ban a hűtlen Nekcseiek (az Aba nembéli Demeter leszármazottai) Pata és Pély birtokát, 1404-ben a magvaszakadt Miskeiek birtokait, 1409-ben Szentmiklóscsánya (ma Csányfalu) és Agarcs néptelen birtokot, 1411-ben a Roff melletti néptelen Szentmiklóst, 1416-ban Péllyel együtt Kömlő, Fölt, Makegyháza elpusztult falvakat, 1424-ben a Kis Detken bírt részüket adják cserébe a Roff melletti Csonkaszentmiklósért, a fenti falvakat adományul nyerik Zsigmond királytól. A Pálóczi család (Aba nembéli) 1421-ben a magvaszakadt Visontai István birtokait Adács, Ivány és Köre falvakat és Szinyértelke pusztát nyerik királyi adományul." (Csánky D.: Magyarország a Hunyadiak korában)

 

Nánai (Kompolti) István valószínűleg betelepíti az 1411-ben lakatlan Szentmiklóst, mert 1424-ben már nem lakatlan, hanem Csonka a falu előneve. Egy néptelen falu semmit sem termelt, de ha lakják, akkor a falu lakói gabonát termelnek, állatokat nevelnek, amit különböző adók formájában el lehetett venni tőlük.

 

Falunk és környékének gazdasági helyzete

 

Korai okleveles emlékeinkben nem találunk adatokat egy-egy termék áráról, inkább az adók természetben való begyűjtése (gabona-, állat-, boradó), és a felesleges termékek a kereskedőnek való eladása és az iparűzéshez szükséges tárgyak cseréje (fémek, ékszerek, textilfélék) volt a gyakorlat. Számunkra az első megfogható adatot az 1332-37 közötti évek pápai tizedlajstroma ad az egyes falvak anyagi helyzetéről. Az egyházi adó a teljes termelés egy tizede volt. Ennek 1/4-e vagy 1/8-a volt a plébános részesedése a beszedett egyházi adóból. A pápai tized pedig a plébános részesedésének 1/10-e volt, ennek alapján a plébános által fizetett pápai adót négyszázzal (nyolcszázzal) beszorozva megbecsülhető egy-egy falu termésének az értéke. Az 1300-as években 1 márka egyenlő volt 50-60 garassal, egy garas egyenlő 8-10 dénárral, tehát 1 márka 4-500 dénárral volt egyenlő, királya válogatta, hogy egy márka, azaz 230 gramm ezüstből hány garast vagy dénárt vertek a pénzverő helyeken.

 

A leírtak alapján Hevesen 256 márka, Körén 60 márka, Nánán 48 márka, Pélyen 32 márka körül volt a mezőgazdasági termelés értéke. Ebben az időben Hevesen és Györkön tudunk ló eladásáról, egy ló ára 2-10 márka között volt, de tudunk 100 márkát érő ló eladásáról is, egy ökör ára 1 márka volt. A falvak népességére az alábbiak adnak hozzávetőleges adatokat: 1 családra (1 füstre) kb. 2 dénárt (0,2 garast) fizettek a plébánosok a pápai adószedőknek. Egy családra 5 főt számolva a falvak lélekszáma az alábbiak szerint alakult: Hevesen 160 család azaz, 800 fő, Körén 38 család, azaz 190 fő, Nánán 30 család, azaz 150 fő, Pélyen 20 család, azaz 100 fő lehetett a falu lakossága. (Győrffy György: Mályusz E. emlékkönyv, 141-157. oldal.)

 

Az előbbiekből visszaszámolva egy család évi jövedelme 1-1,5 márka, azaz egy jó ökör ára lehetett.

 

A mezőgazdaságban a gabonaféléket termelték, az őszi vetésű búzát, a tavaszi árpát, zabot, kölest, babot, lapos borsót (csicseri), a gyümölcsök közül almát, körtét, diót, szőlőt, szilvát. A bortermelés főleg Eger és Gyöngyös között jelentős, de elterjedt a kender és a len termelése is, a falun élő népek ruházkodásának ugyanis ez volt a legfontosabb alapanyaga, okleveleinkben is sok helyen szerepel a Kenderáztató-tó megnevezés. Az 1200-as évek okleveleiben már szó esik kertművelésről is.

Az állattenyésztés alapja a szarvasmarha volt. Igavonó állatnak csak az ökröt nevelték, a lovat még ritkán fogták be szántani vagy szekér vontatására, mert igen drága volt, és mivel a hadsereg alapja a gyorsan mozgó lovasság volt, ló csak olyan jobbágyok tulajdonában lehetett, akiknek hadjárat idején katonáskodni kellett. A nagyszámú lónevelés a királyi-főúri, püspöki és várispáni ménesekben történt. A mai Tiszanána helyén Lovásztelek, Ménesi-tó helyneveket találunk.

 

A királyi udvar lovászmestere a várispánokkal egy rangban állt. Igen nagy volt a megyében a juhok száma, ismerünk olyan adatot, amikor a megyékben kb. 6000 család lakott, a juhok száma pedig a birkadézsma alapján számítva kb. 45.000 db volt, azaz családonként 7-8 darab. Családonként és évente 3-4 birka került levágásra, a lakosság húsfogyasztásának alapja faluhelyen tehát a birkahús volt. Számottevő a disznótartás is, főleg ahol tölgy- és bükkerdők terültek el, tehát mód volt makkoltatásra. A mai ólban történő hizlalást a korai időkben nem ismerték, főleg mert nem volt elég szemestakarmány. A kukoricát, burgonyát, a nagytömegű répa- és tökféléket még nem ismerték, ezért a disznóhizlalás főleg a hegyvidékeken történt, igaz, ismerünk adatot a Tiszaörvény és az abádi rév melletti Bere erdőben való makkoltatásról is. A szalonna sózással-füstöléssel történő tartósításáról is vannak adatok az 1200-as évekből. A baromfitenyésztés is jelentős lehetett, tudunk köteles jobbágyszolgáltatásokról, és ennek alapján Szentgyörgykor, Szentmihálykor, karácsonykor, és húsvétkor a szolgáltatás a következők szerint alakult: „Családonként havi 1 db csirkét vagy tyúkot, évente 2 db libát, egy fiatalt pünkösd ünnepére, egy vénebbet Szent Márton püspök és hitvalló napján."

 

„Minden falu, amelyben tíz, vagy akár kevesebb jobbágytelek van, karácsony ünnepére egy hízott disznót kötelesek adni. (Ulászló dekrétumából).

 

A középkorban a méhészet is virágzó foglalatosságnak számított, a méz volt az egyedüli és kizárólagos édesítőszer (a cukrot még nem ismerték), a viaszból gyertyát készítettek. A halászat joga a mindenkori földbirtokost illette meg. Vidékünkön több mesterséges és természetes halastavat ismerünk az 1200-as évekből, amelyet a folyó zúgónak nevezett elrekesztésével hoztak létre a régi Tisza-medrekben (morotvákban), vagy kiásták a tó gödrét (az 1400-as években az egri püspökség 18 db kisthaligást -talicskát - vett 132 dénárért erre a célra.) Szent László az egri püspökségnek a Cserőközben Halász falut, és még 3 db halastavat, a Tisza további szakaszán a Morotva, Sokmorotva, Nagyházi-tó, Kerek-tó, Olfa-tó, Des-tó, Ünő-tó, és Erdei-tó halászhelyeket adományozta. A halak fajtái közül a viza, a ponty, a kecsege, a menyhal, a harcsa, a csuka, a pisztráng neve ismert, a halászmester neve latinosan piscator volt. A halakat merítőhálóval, kétkézi hálóval vagy gyalomhálóval (kerítő nagyhálóval) fogták ki. A halak sózással-füstöléssel-szárítással történő tartósításáról is van írásos emlékünk az 1200-as évekből. (Borovszky Samu).

 

A mi falunk a mai Lepen-tó és a mai Ludas-tó vizei-mocsarai mellett települt, így bőven volt halászati lehetőség, és elterjedt volt a halfogyasztás is. A csanadrai hídtól Vezekény felé eső Hanyi kákás-gyékényes medrében gyerekkoromban tapogatós halászattal naponta 3-4 kg csíkot is tudtunk fogni. A csík is az ősi mocsarak hala lehetett, ami átvészelte a Tisza-szabályozás utáni szárazabb időket. A csíkász mesterség is ismert volt. A mocsarak, a Tisza kiöntései igen jó környezetet biztosítottak a halak ikrázásához, ismerünk olyan, kissé túlzó mondást, hogy ha a vízbe merítettek valami edényt, akkor abban több volt a hal, mint a víz.

 

Már a korai oklevelek 1075-től említenek kaszálókat, ami az állatok téli takarmányozására utal, tehát nem csak legeltető állattartás volt a vidékünkön. A szántóföldi művelésben már ismerünk bizonyos vetésforgót, mert földrajzi neveinkben sokszor előfordul a parlag kifejezés.

 

A falu szervezete

 

A megye dolgozó népének többségét a félszabadok alkották, az egységes jobbágyság az 1300-as évek végére alakult ki, de még ismerték a cselédek rétegét is. A várispánságok felbomlásával egyidejűleg a falvak és a földek hűbérurak kezére kerültek a tatárjárás utáni 50-100 év alatt, és ezzel megszűnt a várjobbágyok kiváltságos helyzete. Ők adták a megye köznemességét is, mintegy 40-50 családot. Közülük kerültek ki a besnyő származású Dormán fiai Besenyőtelekről és Sajról a Becsenek nevű nemes is. (Győrffy Gy.) A várjobbágy a falu rétegének legfelsőbb rétegét jelentette: a várjobbágy egy hadjárat során kitűnhetett bátor tettével és a köznemesek sorába emelkedhetett, és az adománylevele alapján akár 5-10 jobbágytelket, 150-300 hold birtokot is kaphatott örökölhető tulajdonként.

 

A várjobbágyság intézménye olyan félkatonai szervezetet takart, amely háborúban a király seregének gerincét adta. Békeidőben a várispánság földjeit művelték, de a vár körüli katonai feladatokat is elláttak. Szervezetük az a tízes csoport volt, amelyet a tizedes, a 10x10 fős századot a hadnagy vezette, fegyverzetükről a várispán gondoskodott. Az 1200-as évek végére a királyi tanács határozata a hűbéri birtokok jobbágyai számára biztosította a szabad költözés jogát, ha urával minden anyagi ügyét rendezte, de az egyházi és királyi birtokok jobbágyai csak az 1400-as évek elején kapták meg ugyanazt a költözési jogot, addig szolgai jogállásuk megmaradt.

 

A falvak lakossága kis létszámú volt, 10-20 családnál ritkán lakott több egy faluban, még a török időkben is, ez pedig családonként 5-6 fővel számolva 50-100 lakost jelentett falvanként. A családok egy része rabszolga volt, akiket a háborúban hadifoglyul ejtettek, őket akár el is lehetett adni, mert személyek tulajdonában voltak. A félszabadok (zsellérek) igavonó állattal nem rendelkeztek, időszaki vagy állandó munkát végeztek a földesúr vagy a jobbágyok földjén (szénakaszálás, aratás, behordás, cséplés), vagy az állatokat (teheneket, ökröket, lovakat, birkákat) legeltették, mint fogadott pásztorok. A középkori mezőgazdasági termelés alapja és mértéke az egy ekényi föld volt, amely általában 120 kis (magyar) holdnak felelt meg.

 

Ez volt egy porta, amelyet négy család művelt meg, és feltétel volt, hogy minden családnak legalább két igavonó állata legyen - ez általában az ökör volt. Az eke valószínűleg fából készült eketaliga és fagerendélyes, de vasból készült ekefej és ekevas volt. A határnak a vízelöntésektől védett legjobb földjeit szántották, de a művelt földeket egymás között nyílhúzással minden évben újraosztották, így egyenlően jutott minden gazdának a jobb és a rosszabb adottságú földekből minden évben.

 

A királyi és egyházi adószedés (dézsmálás) családonként, és nem portánként történt, ez pedig azt tanúsítja, hogy mindenki a ráeső 30-30 hold művelését, aratását, vetését maga végezte el, és nem a porta közösségében. A parlag szó korai előfordulása valószínűleg egyszerű vetésforgót jelent, de itt inkább az ugaron hagyást, azaz a föld 1-2 éven át való pihentetését jelenti. A már felszántott föld végleges parlagoltatása esetén a föld helyett ugyanannyit kellett volna feltörni az ősgyepből, ami az akkori eszközökkel és igavonóerővel sok többletmunkát jelentett volna. Érdekes módon a falvaknak ez a termelési szervezete a korai középkortól kezdve a török idők végéig fennmaradt, és véglegesen csak a XVIII. században, az úrbéri rendezést követően szűnt meg, tehát alapjaiban 5-600 évig nem változott. A jobbágyi gazdálkodás nem jelentette a föld birtoklását is, a föld mindvégig a földbirtokos tulajdonában maradt. A jobbágy a földet nem adhatta el, de leszármazottja a művelési jogot örökölhette.

A falvak adózása (dézsmálása)

 

I. István második törvénykönyve (1030-38) 18. §-ában szól a tizedről. „Ha valakinek az Isten tízet adott egy évben, a tizedik részt adja Istennek, és ha valaki a tizedét elrejti, kilencet fizessen. És ha valaki a püspöknek félretett tizedet meglopja, mint tolvajt ítéljék meg, és az ebből eredő jóvátétel teljesen a püspöké legyen". {István király emlékezete, 1987). Ez így is maradt a XIX. század közepéig, a jobbágyfelszabadításig.

 

A másik adófajta a királyi adó volt, amely szintén minden termés - gabona, állat, méz, bor -tizedét jelentette. A későbbi évszázadokban, ha kiürült a király pénztára, a folyamatos háborúk miatt mindig találtak valamilyen adófajtát (kapuadó, kéményadó, stb.), amit be lehetett hajtani a falusi lakosságon.

 

Írásos emlékeinkben sokszor előfordulnak a dézsma fajtái és azok beszedési módjai. A falusi lakosság az adók mértéktelen növelése miatt gyakran elszegényedett, ez történt a XV. század elején, ami végül az 1436-ban bekövetkező első nagy parasztfelkeléshez vezetett, aminek Budai Nagy Antal és társai álltak az élére. A felkelés leverése után kegyetlen megtorlás következett és a parasztság terhei tovább nőttek. Nyolcvan év sem telt el a legközelebbi, 1514-ben kitörő, Dózsa György-féle parasztfelkelésig, ami az ország egész területére kiterjedt. A lázadók Heves megyei seregét Hypolit egri püspök seregei verték szét 1514 nyarán a debrői csatában, de hogy a nem is Magyarországon, hanem Olaszországban élő Estei Hypolit egri püspöknek hogyan lehetett fegyveres serege, máig megfejthetetlen.

 

A főurak bosszúhadjárata többezer paraszt legyilkolásával járt, II. Ulászló dekrétuma, és Werbőczy István Tripartitum-a (a Hármaskönyv) teljes jogfosztottságot hozott a parasztságnak. Megfosztotta a népet több száz éves szabad költözési jogától, a felkelés során kárt szenvedett főurakat a parasztság terhére kártalanította, megnövelte az adóterheket, és a föld tulajdonosainak újabb szolgáltatásokat biztosított - a parasztság terhére. II. Ulászló dekrétumából, a 14. Cikkely, 4. §-a alatt szerepel: „A jövőre nézve se legyen szabadságuk, hogy uraik akaratának ellenére egyik helyről a másikra menjenek és letelepedjenek." A 15. Cikkely így fogalmaz: „A feleséges parasztok, akár telkesek, vagy házbirtokosok, akár zsellérek, minden esztendőben, mindenütt egy aranyforintot tevő száz dénárt tartoznak fizetni uraiknak, ötvenet Szent György, ötvenet pedig Szent Mihály arkangyal napján."

 

Az 1514 után alig 12 évvel bekövetkező török elleni mohácsi csatavesztés egyenes következménye volt a Dózsa-féle parasztfelkelés utáni eseményeknek. Az ország főpapjai és főurai hatalmuktól elbizakodva, mérhetetlen gőgjükben nem érzékelték, hogy a hadsereg közkatonáit adó parasztság irántuk érzett gyűlölete nem teszi érdekeltté őket ebben a háborúban, hiszen ők csak elnyomó főuraikat veszthetik el egy vesztes csatában. Akik tehették, kibújtak a hadba hívó parancs alól, akik meg elmentek, azon voltak, hogy minél előbb visszatérjenek otthonaikba családjaikhoz. A főurak széthúzása tovább rontotta a magyar sereg esélyeit, mint azt Szapolyai János seregének távolmaradása is példázza. Ismerjük a további közel 200 év állandó háborúban zajló eseményeit egészen az 171 l-es szatmári békekötésig.

 

A dézsmaszedés írásos emlékei

 

A királyi dézsmaszedésről és a főuraknak természetben adott jobbágyi szolgáltatásról nincsenek feldolgozott írásos adatok, de az egyházi levéltárakban fellelhetők a latin nyelvű nyilvántartások, hiszen a korai idők óta faluhelyen csak a papok tudtak írni-olvasni. A főúri udvarokban éltek ugyan íródeákok, de ők nem a könyvelést, hanem a levelezést, a peres ügyek iratait rendezték, vagy történetírásra vállalkoztak. A dézsmaszedők igyekeztek minél több adót pénzben beszedni, mert a gabona- és állatjáradék megromolhatott, elpusztulhatott, míg a bor- méz-, és haljáradékot inkább természetben szedték be. Íme néhány adat a megváltási árakról a XV. század második feléből: 1 bárány 8-12 dénár, 1 hízott sertés 150 dénár, 1 lúd 6 dénár, 1 élő hal 3 dénár. Egy Mihály nevű kondás éves fizetése 200 dénár, amit megfejeltek 100 dénár ruhára való pénzzel. Egy posztóöltözet ára 200 dénár, egy rőf posztó 20 dénár. Estei Hypolit egri püspök számadási könyvében az 1500-1508 évekről nincs falu-, vagy névszerinti adólista, csak a dézsmaszedők neveit találjuk, és a nagyobb plébániák és esperesi kerületek szerepelnek név szerint, így falunkról nem tudtam pontos adathoz jutni.

A mohácsi csata után az ország, így a mi vidékünk is állandó zaklatásnak, háborúknak, katonai rekvirálásoknak volt kitéve a megkoronázott Szapolyai János, Ferdinánd király és a törökök részéről egyaránt. Ennek ellenére az egyházi dézsmaszedők nyilvántartásai erről az idősszakról pontosan tájékoztatnak. Buda 1541-ben török kézre került, 1544-ben Hatvan vára is elesett.

 

Ettől kezdve a hatvani bég csapatai állandóan sarcolták és pusztították a megye Tiszán inneni településeit. 1549. Végére Eger és Szarvaskő kivételével az egész megye török fennhatóság alá került. A Tiszán inneni rész majdnem teljesen elnéptelenedett, miközben az Eger környéki falvak lakossága megnövekedett: a vár védelmet biztosított a közeli falvak lakóinak. A helyben maradó lakosság a Tisza melléki nagy mocsarak partosabb, kiemelkedőbb szigeteire menekült vagy a túlparti falvakban húzódott meg. A Tisza jobb parti, nagyhevesi esperesi kerületének 16 falujában 1548-ban 176 család 11.724 kéve gabonát adózott, Nagytályán 140 család 14.211 kéve gabonát és 218 család 32.854 icce bort, Makiáron 129 család 15.115 kévét, Felnémeten 146 család 13.103 kévét, Fegyverneken 117 család 22.134 kévét, Túrpásztón 70 család 15.322 kéve gabonát fizetett egyházi dézsma fejében.

 

1 icce bor mai mértékkel mérve kb. 0,85 literrel volt egyenlő, 1 kéve gabona csak egy hónaljból állt, vagyis a mai kévének csak a fele volt. Egy csomóban - (keresztben) - szemben a mai 18 kévével - 30 kéve volt. A rövid szárú gabonát, amit nem lehetett kévébe kötni, petrencébe-boglyába (falcaturába-cumulusba) rakták, ez nagyjából egyezett a mai kereszt (kalangya) mennyiségével. A gabonát kézi csépléssel vagy lovak járatásával-nyomtatásával csépelték.

 

A fentiek alapján az összes termény kiszámolásához kévénként legfeljebb fél kilogramm szemes terményt vehetünk számításba. A járásban átlag 665 kéve (330 kg) gabona jut családonként. A családok létszámát 5-6 fővel számolva fejenként 60-70 kg szemes terményt vehetünk. De ha falvanként összehasonlítjuk a termést betakarító gazdákat, még meglepőbb képet kapunk. Hevesen Csikó Istvánnak 900 kg, Szűcsi Jánosnak 100 kg gabonája, Pélyen Tóth Istvánnak 200 kg búzája, 150 kg árpája, Novák Andrásnak 230 kg búzája termett. A gabona ára ekkor 1 dénár kilogrammonként. Figyelembe kell venni, hogy ekkor még Európában nem ismerték az Amerikából származó kenyérpótló burgonyát és kukoricát.

 

A Tiszán Buda eleste után jó ideig nem csaptak át a török csapatok, ezért ott nyugodtabbak voltak az életkörülmények. A gabonatermés több, mint a duplája volt a Tiszán inneni termésnek. A balparti kishevesi esperesi kerületben 725 kg lehetett a családonkénti átlag gabonatermés, de még a dombos, hegyes területeken is másfélszeres volt az átlagtermés, a jó bortermést nem számítva, amivel csere útján szintén lehetett gabonát szerezni. Mai ésszel elképzelhetetlen szegénységben éltek vidékünkön az emberek.

Érdekes változás figyelhető meg ezekben az években: évről-évre csökken az őszi gabona és növekszik a tavaszi vetésű árpa- és zab termelése. Ez valószínűleg a hadi események miatt történt így, vagy az igavonó állatok (ökör) állományának csökkenése miatt nem tudták az őszi szántási-vetési munkákat időben elvégezni, de az is lehet, hogy mivel a munkabíró férfiakat elvitték katonának, az otthon maradottak nem győzték ezeket a munkákat elvégezni. Falunk 1548-49-ben elhagyott (deserta) községként szerepel a dézsmajegyzékben, Besenyőtelek, Borsodivánka, Hevesvezekény, Alotka, Boconád, Csász, Bás, Fogacs, Hanyi, Kömlő; ez utóbbit 1549-ben pusztították el a törökök. Sok faluban Varkocs Tamás egri várkapitány szedte az egyházi tizedet a vár ellátására (összesen 264 portán, azaz 1056 családtól), és a táblázatban szereplő egyházi tizeden kívül ugyanennyit bizonyára beszedtek a királyi dézsmaszedők is.

 

A harmadik dézsmaszedő a földesúr volt, aki a jobbágyoktól a földhasználat fejében a már említett természetben beszedett állat- és pénzjáradék mellett még évi 100 nap gyalogos vagy 50 nap igás robotot is behajtott a földjén dolgozó jobbágyoktól és zsellérektől. Megint számoljunk: 50 napi igás robot havi 25 nappal számolva 2 teljes havi munkavégzést jelent, amit a tavaszi szántástól¬vetéstől a széna meg a learatott gabona behordásán és az őszi szántás-vetés idejéig tartó munkák alatt kellett ledolgozni a földesúr birtokán. A száz nap gyalogos robot pedig 4 teljes hónapot tett ki, amit május végétől, az első szénakaszálástól kellett ledolgozni, a 100 nap csak szeptember végén telt le, a gabonabetakarítás is erre a 4 hónapra esett.

 

Kapásnövények szinte egyáltalán nem voltak az alföldi részen, csak a szőlőtermő vidékeken. Vajon az a jobbágy és zsellér, akinek nem voltak felnőtt gyerekei, hogyan tudta a maga 30 hold földjén az időszerű munkákat elvégezni a robot ledolgozása mellett? A földesúr a saját művelésében lévő földeken teljesen ingyen munkaerővel végeztette el a megfelelő mezőgazdasági munkákat. A szinte folyamatos háborúk idején az átvonuló seregek, akár saját, akár idegen hadak is voltak, mindig igyekeztek elvenni a helybéliek javait, terményeit, állatait még a XX. században is. Vajon 400-500 évvel ezelőtt hogyan történt mindez? A saját seregbe közkatonákat mindig a falusi lakosságból sorozták be, ezért a legjobb munkaerő rendszerint hiányzott a falvakból.

Romantika és valóság

 

Falunkban az 1552-ben lezajló első nagy egri ostrom után 1565-ben 11 család, 1576-ban 43 család, 1577-ben 40 család 1583-ban 36 család, 1588-ban 13 család élt, de Eger török kézbe kerülése (1596) után a falu elnéptelenedett, és csak 1629-ben vannak újra lakói, 1635-ben 5 család, 1647-ben 6 család, 1675-ben 6 család lakott. A Magyar Országos Levéltár Archívumának nyilvántartásában szerepel, hogy a nagyhevesi esperesi kerületben levő Szentmiklós nevű falu szerepel. A 9687. számú mikrofilmen az 1576-1577 évi, a 9691. számú mikrofilmen az 1582-1583 évi, a 9693. számú mikrofilmen az 1598-tól 1699 évig tartó, kézzel írott, latin nyelvű tizedjegyzékek vannak összegyűjtve. A három tekercs film kb. háromezer filmkockát tartalmaz. Veronka unokámmal 1998 januárjában fogtunk hozzá, hogy magyarra fordítsuk és a számszaki vonatkozásokat értelmezzük a latin szövegben. Érdekes, hogy az 1671. évtől sok szöveg magyarul van írva, de még keveredik a latin szöveggel.

Dézsamajegyzék feldolgozása., Báránytized

Dézsmaszedő., A makiári Zuber Benedek és István íródeák, 1576 szeptember hóban. A falu: Szentmiklós, bírója: Bejiga Péter

 

Sorszám	A tizedfizető neve	bárányok száma	Fizetett tized	Gabona tizednél sorszám
l-l.	Márk Péter	152	15	3)6.)
2.	Kővári Márton	70	7
3.	Varga Miklós	143	14
4.	Cudar Imre	70	7
5.	Suhajda Bertalan	60	6
I. lista	összesen	495 db	49 db
II.lista
1.	Prássó Bertalan	52	5	18,2
2.	Barta Pá l	31	3
3.	Prássó Péter	52	5	10.) 12.)
4.	Warga Mikló s	10	1
II.lista	összesen	145 db	14 db

 

A két listáról (I.-II.) nem lehet megállapítani melyik lista melyik évhez tartozik. Mindkettő az 1576. évi 19, fejezetben (csomóban) van. Valószínű az iratok rendezése során figyelmetlenségből, rendetlenségből került egy évhez két báránytized lista, ugyanis az 1577. évi iratok között viszont nincs a báránytizedről adat. Valószínű tehát, hogy az egyik lista az 1577. évi adatot tartalmazza, de inkább valamelyik közeli évet, mert a bárányok száma között nagy különbség van, pl. Warga Miklósnak az egyik évben 143 db., a másik évben csak 10 db birkája van, a faluban is az egyik évben 495 db, a másik évban csak 145 db birka van, lehet, hogy valami betegség csökkentette ilyen radikálisan egyik évről a másikra a birkalétszámot? A többi évi időkülönbségreutalhat az is, hogy nem ugyanazok a birkát tartók nevei sem.