Nem állítom, hogy Sydneyben soha nem dudálnak rád, ha kicsit lassabban hajtasz, nem káromkodnak és nem néznek csúnyán időnként - de mégis, a derű és a lazaság szinte tapintható a városban. Igaz, nagy helyzeti előny, hogy itt szinte mindig langyos az idő.


A híd nem különösebben szép, legalábbis alulról, talán ezért is találták ki az egyik legvonzóbb turistacsalogató attrakciót - a hidat meg lehet mászni! Három és fél óra alatt, speciális ruhában, létrákon és járdákon, kizárólag vezetővel, persze. Tiszta időben fenséges a panoráma föntről, és állítólag mindenki nagyon büszke erre a teljesítményre.

Csak tíz cápa eszik embert

Az akrilalagútban halk zene szól, sosem látott lények lebegnek karnyújtásnyira: egy cápa a fejem fölött, látom a testnyílásait, a száját, a félelmetes, egymásba kapaszkodó, fűrészes fogait. Megcsodálok egy legalább négy méter átmérőjű ráját, amint méltóságteljesen, lassan átsuhan fölöttem. Próbálok elkapni a gépemmel egy furcsa formájú, kövér kék halat (olyan a feje, mint a Jumbo repülőgépnek), közeledik, aztán mindig elúszik, de előtte rám néz, és gúnyosan forgatja óriási szemeit.

Fél méteres, vörös-narancs színű rák tisztogatja hatalmas ollóit, mellette kikerics sárga-lila-pink színű, világító halak cikáznak, némelyiknek szabályos ormánya van, másoknak sörénye, mint egy oroszlánnak - egyszerűen őrület! A víz alatti, láthatatlan világ elképesztően gazdag, legalábbis, ha vigyázunk rá. Errefelé nagyon is vigyáznak: Ausztrália környezetvédelmi törvényei rendkívül szigorúak.

Semmilyen élő állatot, növényt vagy élelmiszert nem szabad bevinni az országba, még az ajándékba vitt kalocsai piros paprikát is agyon vizsgálgatta az ellenőrnő, míg végül átengedte.

Lazítás, buli, tengerpart

Sydney a plázsairól is nevezetes. A legismertebb a városközponthoz legközelebb eső Bondi Beach, ahol a híres ausztrál strandkultúrát vehetjük szemügyre.

Kisportolt testű, barnára sült fiúkat és lányokat láthatunk, hónuk alatt szörfdeszkával, éttermeket, bárokat és butikokat, s persze a tengert, ami gyönyörű, de kiszámíthatatlan. Bár az ausztrál vizekben élő 180 cápa közül csak 10 veszélyes az emberre, minden strandon működnek cápafigyelő és életmentő szolgálatok. Így is előfordul évi egy-két baleset.

A Kék Hegyeken túl
Sydney "házihegye" a mindössze két-három órányi autózással elérhető Kék-Hegység. Ötven körüli idegenvezetőnk, Harry öreg, legalább húszéves kisbuszával tesszük meg az utat a nemzeti parkba. Amikor áthaladunk a 900 méter magasan fekvő Leurán, egy kicsi, angolszász stílusú városkán, megtudjuk, ide azért zarándokolnak az ausztrálok, hogy megnézzék maguknak a "gyökereiket".

Mivel elég magasan van, éghajlata a kontinentálisra emlékeztet, ősszel, tehát úgy március felé megsárgulnak és lehullanak a levelek, előfordul, hogy télen még hó is esik. Az út azután egyre följebb visz, a Kék-Hegység turistaközpontja, Katoomba felé. A település máig megőrizte vidékies, kicsit vadnyugati hangulatát. Amikor kiszállunk a buszból, meglep a hűvös szél, és lenyűgöz az elénk táruló látvány.

Előttünk a halványkék ködfátyolban (az eukaliptusz levelek olajos kipárolgásából származik) úszó hegyek, hatalmas szakadékok és sziklaóriások.

Amikor visszaérünk a városba, nyomban bevetem magam a Viktória királynőről elnevezett, XIX. században épült bevásárlóközpontba (Pierre Cardin szerint a legszebb a világon) - hogy vegyek egy ausztrál cipőt. Két perccel hat előtt vezényszóra húzzák le a rolót az üzletek, már csak egy kattintásra maradt időm.


Kisétálok hát a Darling kikötőbe, beülök egy étterembe. A szemközti felhőkarcolók tükörabalakain még narancsvörös fények játszanak, de az ég már mély kék, az öböl vize pedig egészen fekete. Kisebb-nagyobb jachtok simulnak a parthoz, rajtuk estélyi ruhás hölgyek és urak pompáznak.

A hajók mellett hosszú, fehér kötényben pincérek szorgoskodnak, tálakon nyújtják föl a vacsorát. Dolce vita, ausztrál módra. Nekem sincs okom panaszra. Megeszem a cipő árát, elkortyolok egy pohár bort, megírom a képeslapokat. Csipkedem magam, vajon nem álmodom-e.