Tenerife 2006. október 18-29.

Az első tenerifei utazásunk hatalmas benyomást tett ránk. Nem sokkal utána éreztük már a párommal, hogy vissza kell egyszer jönnünk. Úgy terveztük, hogy előbb végigjárjuk sorjában a többi Kanári-szigetet. Így lenne észszerű, hiszen mindegyik érdekel. Bár kétségtelen, hogy az összes többi Kanári-sziget őrülten vonz, mégis Teneriffa a legerősebb mágnes. Amíg nem ismerem meg annyira, amennyire szeretném, addig nem akarok másik szigetre menni, mert úgy érzem valami félbemaradt, amit be kell fejezni. Aztán szeretném majd megismerni a „pici zöldeket”: La Gomerát, La Palmát és El Hierrót; majd Lanzarotét, Gran Canariát és végezetült Fuerteventurát. Nagyjából ez a sorrend, ahogy rangsorolom őket a fejemben.
Tehát most visszatérünk Teneriffára, Puerto de la Cruzba (másik hely szóba sem jöhet), hogy pihenjünk, hogy újra láthassam a Teidét, és hogy élvezhessük a természet csodáit, amelyeket az első alkalommal becserkésztünk, de nem szántunk rájuk elég időt.

2006. október 18, szerda az indulás napja. Ismét Neckermann iroda, szintén Condor légitársaság. Ma nem kell túl korán felkelnünk, a gép csak 13 órakor indul. Még sosem ültem ilyen mulatságosnak tűnő repülőgépben, mint a Boing 757-300-as típusú masinája. Keskeny és nagyon hosszú. Annyira hosszú a gép törzse, hogy azt gondolnám, egy erősebb széllökés is kettétörheti. Hűvös őszi napon hagyjuk el Münchent a napfény reményében. A repülés 4 és fél órát tart. Már a repülőgépen megállapítjuk, hogy Teneriffa az idősebb korosztály üdülőhelye, mert a gép csak nyugdíjasokkal van tele. Ez később a szigeten be is igazolódik, jóformán egyetlen fiatal párral sem találkozunk az egész nyaralás alatt.
Helyi idő szerint 16:45-kor landolunk. Fülledt, nyomasztó meleg van. A csomagok egy örökkévalóságon át nem jönnek a szalagon. Azaz az első bőröndünk kb. 10 perc múlva ott ül a futószalagon, ezzel szemben a második kerek fél óra múlva jön, amikor már csak mi állunk ott egyedül. Már féltem, hogy nem is jön. Rohanás a buszhoz, és máris indulunk Puerto de la Cruz felé. Régi busz, nem működik a légkondi, fullasztó a meleg, izzadunk és ehhez jön a dugó, ami az egész autópályán uralkodik és reményeinket szétrombolva nem is ér véget. Így csigamenetben araszolunk 3 óra hosszán át Puertóig. Útközben feltűnik, hogy az autópálya óceán felöli oldalán rengeteg új ház épült, mi több egész lakónegyedek. Főleg Candelaria körül, a városka két évvel ezelőtti méretének duplájára nőtt. Szürke felhős az ég, mint ahogy első érkezésünkkor is volt, a Teidének nyoma sincs. Útközben 30 fokot mutat egy digitális kijelzős hőmérő. Dúsan virágzik még az út menti vegetáció. Sokkal színpompásabbnak látom a szigetet, mint februárban volt.
Este 8-kor sikerül is megérkeznünk Puertóba. A dugó teljesen kikészített minket, izzadtan, csapzottan, kimerülten érkezünk meg a Casablanca hotelbe, ami minden elvárásunkat felülmúlja. Az apartman együttes pontosan ott helyezkedik el, ahol emlékeim szerint elképzeltem, a régi szállásunktól, a Carabella apartmantól kb. 200 méterrel lejjebb, a meredek utcában. Az épületegyüttes 10 házból áll, melyek négy oldalról zárják körbe a belső udvart, melyben étterem, bár, medence és valami hatalmas nagy zöld anyaggal borított sportpálya található. Nappal látjuk majd, hogy ott nagy fémgolyókkal játszanak valamit. A házak hófehérek, faragott faerkélyekkel és piros cseréptetős kiugrókkal díszítettek. Mi a 10-es számú épületben, a 4. emeleten lakunk. Az ajtó elektromos kártyával nyílik. Én lépek be elsőnek és majd leesik az állam, olyan gyönyörű minden. Egy tágas nappali (ülőgarnitúrával, tévével, üvegasztallal, négyszemélyes étkezőasztallal) és a konyha tárul elém. Utóbbi olyan modernül felszerelve, akárcsak egy magánlakás. A többi részt még nem látom. Ledobom a holmikat, és beljebb megyek. A konyha mögött nagy, modern fürdőszoba, majd a hálószoba nyílik. A háló ízlésesen berendezett nagy szoba. Mindenütt festmények díszítik a falakat, és sok ablak van, szép függönyökkel. Másnak talán ez teljesen természetes, de én eddig még csak sokkal rosszabb színvonalú apartmanokban nyaraltam, ezért olyan érzésem van, mintha tévedésből egy öt csillagos szobába szállásoltak volna el minket. Közben megérkezik M. is, ugyanis nem fértünk be együtt a kis liftbe a csomagokkal. Együtt megyünk ki az erkélyre, mely végtelen hosszú, kerti bútorral és napozóágyakkal van felszerelve. Nagyon elégedettek vagyunk.
Nincs időnk kipakolni, mert nem tudjuk, hogy meddig van a Martianez bevásárlóközpont nyitva, fontos, hogy innivalót vegyünk. Bevásárolunk üdítőket, sört és vacsorának valót. A bevásárlóközpont még 5 percre sincs tőlünk, csak a lépcsősoron kell felcaplatni. Fél kiló garnélarákot vettünk, amit egy percig sütök forró olajban, oregánóval és sok fokhagymával. A köret rizibizi és saláta. Hmmm, nagyon fincsi lett.
A vacsora után már nem megyünk el sehova sem, hiszen késő lett és fáradtak vagyunk, kipakolunk és iszunk egy sört. Az udvarban ma élő zene szól, iszonyú hangosan, éjfélig játszik a zenész. Mikor abbahagyja a zenét, még órákig lökdösik ittas felnőttek és hangos gyerekek az udvarban álló négy biliárdasztal golyóit. Nehéz elaludni.

Másnap 8-kor ébredek. Az ágy igazán kényelmes, de a nyaralások első napján mindig rosszul alszom, mert szokatlan az egész szituáció. Így az éjjel sem aludtam sokat. Kimerültnek érzem magam, de szerencsére a már otthon kezdődő náthámat sikerült visszaszorítanom. Csak a torkom kapar. Az első utam az erkélyre vezet.

Tiszta az ég és a szemközti ház teteje fölött ott ücsörög a Teide. Furcsa, hogy barna és nem hófehér. Egész másként hat, mint februárban. Reggelizek, majd 9-kor felébresztem M-t is. Kicsivel 10 után elindulunk a városba felfelé sétálni. Tegnap este láttam a buszból, hogy nagyon szép virágos részek vannak, odavagyok a különös növényekért és erre felé még úgysem jártunk. Először nosztalgiázunk egy kicsit és a régi Carabella szállodánk felé vesszük az irányt. Először alig ismerek rá, szépen felújították. Szépen lassan felsétálunk egész magasra a lejtőn, jóval a botanikus kert magassága fölé. Sorba vizsgálom és fényképezem az ismeretlen és először látott növényeket. Van egy fa, amin hatalmas piros virágok nőnek csokrokban.

Úgy rémlik, mintha már sokszor láttam volna ilyesfélét trópusi tájakról készült bemutatófilmekben. Talán Mauritiuson. Ezért nagyon a trópusokat idézi bennem. Sok faerkélyes magánházat, villát látni erre és közben lassan megérkezünk a villanegyedbe, ahol magas kőfallal körülvett pompás házakhoz és még pompásabb kertjükbe kukucskálhatunk be. A legtöbben kertészek szorgoskodnak. A házak előtti területeket díszítő virágok kifogyhatatlan forma- és színarzenálban váltogatják egymást. Minden féle és fajta pálmák, piros, rózsaszín és sárga hibiszkuszok, apró, világoskék virágú futónövények, azok a titokzatos, piros virágú, magas fák, akácszerű fák, élénk sárga virágokkal, mindenféle színben játszó sűrű buoganvillea erdők és számtalan számomra ismeretlen egyéb növény. Mind-mind elvarázsolnak. Annyira kisétálunk a város felső határába, hogy egy banánültetvényhez érkezünk. Bár körbe van véve kőfallal, egyik kapuja nyitva áll, és ott bemegyünk pár fénykép erejére. Roskadoznak a cserjék a banántól. Hazafelé menet érintjük a botanikus kertet, és úgy döntünk, ha már erre járunk, betérünk oda is. Egy órát töltünk el benne. Nem sok minden változott, csak annyi, hogy ebben az évszakban egész más növények virágoznak, mint februárban, na meg a belépő egy kicsit drágább lett.

A legjobban tetszik az a valami, ami a banán és a strelizia közötti átmenet, úgy néz ki, mint a banáncserje és nagy, sterlizia szerű, de nem egyedi, hanem 5-6 virágot tartó ágai vannak. Meg az a nagy fa, ami teljesen kopasz, egy levél sincs rajta, de telis-tele van az íriszhez hasonló szirmú, rózsaszín virágokkal. Csak latin vagy spanyol nevük áll a kis táblácskákon, így nem tudom megjegyezni, mi micsoda. A 60 méter magas, ezer léggyökeres fikuszmonstrumot újból megcsodáljuk és körbejárjuk.
Bevásárolunk a botanikus kerttel szemközi nagy bevásárlóközpontban. Otthon összeütünk sok zöldségből és tonhalkonzervből egy nagy tál salit, ezt esszük ebédre kenyérrel. Jól is lakunk és irány a Lago Martianez.

Az első két napot pihenésnek szánjuk. Fél 2-5-ig maradunk ott. A belépő 3,30/fő, szerintem nem drága. A hatalmas nagy, lagúnaszerű medencéhez megyünk, amit két évvel ezelőtt éppen felújítottak. Alig lehet szabad napozó ágyat találni, tele van a strand. Előbb körbejárjuk, majd letelepszünk egy félig árnyékos helyre. A medencében sós víz van, kellemesen hűvös hőmérsékletű. A nap éget, de nagyon ám!
Hazafelé a Martianez bevásárlóközpontban veszünk élelmiszert, vacsorára pedig egy nagy dorádát és 40 deka garnélát. A dorádát nagyon jól tudom elkészíteni. A garnélák megpucolásával általában M. foglalatoskodik, ez mindig sok időbe telik, de megér minden fáradtságot. Mennyei vacsoránkat az erkélyen fogyasszuk el, majd elmegyünk egy teli hasat ledolgozó esti sétára a parti sétány és az óváros felé. A parti sétányt nem szeretem, tele van afrikai nőkkel, akik erőszakosan próbálkoznak rávenni, hogy fonasd be velük tincsekbe a hajad, és mindenütt vizeletszag terjeng. A homokosok karneváli felvonulását látom lelki szemei előtt, mint utolsó eseményt előző ittlétünkből. 22 óra után érünk haza és hirtelen iszonyú fáradtság lesz rajtam úrrá, de ami a legrosszabb, hogy órák óta égnek a szemeim, majdnem hogy fájnak. Állva el tudnék aludni. Mégis kiülök még egy sörre M-el a hatalmas erkélyünkre, de este fel kell öltözni rendesen, tréningruhába, lehűl esténként az idő. Kicsivel éjfél előtt kerülünk az ágyba, és bár most is nagy zaj van, én abban a pillanatban el is alszom.

Pénteken 7:30-kor, teljesen magamtól ébredek, pedig a sokáig alvók közé tartozom. Abszolút kipihentnek érzem magam. Próbálok, de nem tudok már tovább aludni, így hát felkelek. M-t 9-kor ébresztem. Ma vastag, szürke felhőtakaró borítja az eget, de látni, hogy éppen oszladozik. A Teide kikukucskál a felhők közül, és tudom, hogy odafent, az ő országában kék az ég. Iszonyú vágyakozás fog el, hogy most rögtön fel akarok menni a kalderába. Már-már azon gondolkozunk, hogy most rögtön autót bérelünk és felmegyünk, de nem lenne észszerű, már túl késő van hozzá.
Elindulunk a szállodánk feletti főutcán a Taoro Park felé, és onnan lemegyünk az óvárosba, ahol az utazási iroda is található, mert be akarunk fizetni a katamarános delfinlesre.

Útközben újabb ismeretlen növényeket fedezek fel és sok szép faerkélyes házat is fotózok. Az utazási irodában megnézzük a többi programot is, még La Gomérán gondolkozunk, de nem igen maradna rá már idő a terveink mellett. A katamarán-kirándulás fejenként 43 Euróba kerül. Ezután egészen a Playa Jardinig, a széles, feketehomokos strandig sétálunk.

Ahol először korom fekete ég alatt lövöm el az első lehangoló képeket, majd 5 percen belül kisüt a nap, és pillanatok alatt forróság lesz. Így már minden más színben játszik és törlöm az előző fotókat, újakat fényképezek. Ideje tovább indulni. Ha szép idő marad, ma délután is strandolni vágyunk. Elindulunk felfelé a hosszú pálmafás úton, mely a kiszáradt Barranco de San Felipe mellett halad a Mercado, azaz a vásárcsarnok irányába. Már nagyon kíváncsi vagyok a piacra, de nagyot csalódok benne. Alul szupermarket és ruhaárusok, fent pár kis zöldséges található. Én arra számítottam, hogy egy hemzsegő, kofákkal teli élelmiszerpiacot találunk itt, ahol vehetünk halkülönlegességeket is. Pár perc alatt meg is nézünk mindent. Az egyik fenti zöldségesnél veszek lilahagymát, és ránk erőszakol egy hatalmas nagy mangót is, persze borsos áron. A csarnokban egyetlen pozitívum van, hogy hűvös a levegő, kint pedig már éget a nap. Ugyanazon a fenti főúton sétálunk haza, ahol ma reggel elindultunk. Ebédre otthonról hozott zacskós levest, joghurtot és a nagy Mangó felét fogyasztjuk el.
Utána pedig máris indulunk a Martianez strandra. Ma jéghideg a víz, valószínűleg lecserélték az éjszaka, mert tisztábbnak is tűnik. Felhős az ég, nem süt ránk direkt a nap, 30 faktoros krémet használunk, mégis majdnem leégünk. A felhőkön át is érezni a nap erejét. Nem maradunk túl sokáig, olyan fel 5 körül indulunk haza, és útközben bevásárolunk az üzletközpontban. A Martianez üzletben meg lehet fagyni, olyan erős a légkondi. Zuhanyozás után rögtön nekiállunk a vacsorakészítésnek. Ma két hosszúkás formájú nagy halat vettünk, nem tudom a nevét, meg egy, egyetlen, kb. 50 centi hosszú polipkacsot. A halat úgy készítem el, mint a dorádát, a polipot darabokra vágva a fokhagymás olajban sütöm, ahogy a garnélákat is. A mai vacsi nem lesz a nyaralás csúcspontja, az biztos. A hal tele volt belül zsírcsomókkal, de legalább jó íze van, a polipot meg elrontottam valahogy. Már máskor is csináltam, de nem ilyen nagyot…a mostani ehetetlen kemény és rossz ízű lett, így teljes egészében a kukában landolt. Szerintem az egész, több száz szobás apartman komplexumban sem csinál senki így vacsorát, mint mi. Nálunk ráadásként még bűzlik is a szemetes, még befedve is, hogy az már szinte ciki, ha jön a takarítónő. Ma nem laktam jól. Sétálni készülünk, de nekiered az eső. Várunk, de nem áll el, hanem erősebben esik. Így tévét nézünk ma este. Csak jó 2 óra múlva marad abba az eső. Ma este is órákon át ég a szemem. Az az érzésem, hogy a nap készíti így ki, mert itt extrém erős a sugárzás, és nekem amúgy is nagyon fényérzékeny a szemem, még napszemüveggel is hunyorgok egész nap. Fáradtak vagyunk, már fél 11-kor lefekszünk.

Az új nap programja teljes mértékben időjárásfüggő. Az időjárásteszt nem egyértelmű. Meleg van, de borús, felhős az ég, helyenként kikukucskál a nap. Órákig vacillálunk, mi lenne a legideálisabb program, míg a Loro Parque mellett döntünk. Ez egy gigantikus méretű területen elterülő állat- és növénypark, ahol egy kijelölt útvonalon kb. 6 óra alatt lehet körbejárni és megnézni mindent. Bár Papagájparknak hívják – és valóban számtalan papagáj él benne – én inkább egy hatalmas botanikus kertnek sorolnám be, pár állattal. A felemás időjárásban ideális ez az egész napos program, ha esne az eső, mindig van hova bemenni…
Már elmúlt tíz óra is, mire elindulunk. Lent a pálmafás sétányon lehet egy bódénál megvenni a jegyet, ami 20 Euróba kerül. Innen kerekes kis vasúttal visznek a parkhoz. Keleties jellegű kapukon lépünk be e dzsungelvilágba. A bejáratnál kapunk térképet, amin van egy javasolt útvonal, hogy mikor, merre is menjünk tovább, ha mindent be akarunk járni és nem akarunk eltévedni. Rögtön a park elején van egy tó, aranyhalakkal, flamingókkal és mögötte egy vég nélkülinek látszó pálmaerdő kezdődik. Itt lefényképeznek minket egy nagy papagájjal, hogy majd kifelé jövet meg lehessen venni a képet. A pálmadzsungelen át indul el az ösvény. Eleinte nem sok érdekesség van azon kívül, hogy még életemben nem láttam ennyi pálmát egy helyen. Hamarosan bemegyünk egy alagúton egy föld alatti világba, ahol igy mesésen eredetinek ható déli sark részlet van kialakítva. Az üvegfal mögött minden jeges a vízen is jégtáblák úsznak, és rengeteg pingvin tollászkodik mindenfelé. Ha némelyik beugrik a vízbe, közvetlenül láthatjuk az üvegen át, hogyan úszik, vagy ahogy etetik őket, hogyan kapkodnak a halak után. Közben mű hó is esik a plafonból. Majd egy több emelet magas és jó pár méter átmérőjű üveghengerhez érünk, amiben több tízezer ezüstös hal úszik körbe-körbe, mind egy irányban. Ez irtó jól néz ki. Amint innen kijövünk, máris a fókashow helyszínéhez érkezünk. Az előadás nagyon színvonalas és jópofa. Ezután csimpánzok mellett megyünk el, és hamarosan megérkezünk egy sűrű dzsungelbe. Az út mentén mindenütt nagy ketrecekben sok-sok különböző fajtájú, méretű, színű papagáj kísér. Engem a növények teljesen lenyűgöznek, sokkal jobban, mint bármelyik állat itt.

Elérkezünk egy olyan részhez, ahol több emelet magas, faszerű kaktuszok vannak, majd sárkányfák és orchideák, és különleges pálmák, amilyeneket még sosem láttam. Mindent azért nem nézünk meg, hiszen arra szerintem nem lenne elég egy nap. Néhány dolgot kihagyunk. Bemegyünk egy moziba is, ahol földtörténeti filmet vetítenek az őskorról. Végül odaérünk a park csúcspontjához, a delfines medencékhez, amit már annyira vártam. A medencéhez vezető út melletti részen fehér tigrisek süttetik a hasukat. A delfinshownál sokáig várunk, míg elkezdődik az előadás. Jó nagy a medence és hihetetlen azúrkék vize van, legszívesebben beleugranék a delfinekkel együtt, de nélkülük is. A delfinshow színházszerűen kialakított üléssorai egy természetes emelkedőn vannak kiépítve.

Ez a park legmagasabban fekvő pontja, innen végiglátni az egész pálmarengetegen, le az óceánig. Papagájrajok repkednek a pálmák felett. Négy delfin és két idomár játssza a showt. Nagyon élvezem, de rövidnek találom. Ezután már nem nézünk meg túl sok mindent, hihetetlen, hogy mennyire elrepült már az idő. Innen még jókora séta vár ránk a bejáratig. Már 5 óra van, mire végzünk a parkkal és úgy döntünk, hogy nem vesszük igénybe visszafelé a kisvonatot, hanem gyalog megyünk haza, ami kb. 3 km.
Egy házsor után egy vad, sziklás part következik, majd utána a hosszú, széles, feketehomokos Playa Jardin.

Meg is értem, hogy miért ez a neve: kert, hiszen a strand mögötti rész olyan, akárcsak egy dzsungel. Csuda buja zöld! Ezen a részen állnak a nagy kerttel és medencével rendelkező óriási hotelkomplexumok. Végigsétálunk a strandon a homokban, gyönyörű idő van, nagyon jó lenne most egy kicsit strandolni, de nincs nálunk semmi strandcucc, meg valószínűleg a vízbe nem is mennénk be, mert vadul hullámzik. Mások is csak a lábszárukat mártják meg az óceánban. Baktatunk tovább hazafelé, végig a tegnapi, hosszú kőmólón, majd megvesszük a vacsorához valókat a Martinaezben és fáradtan felkapaszkodunk a mi Gellért-hegyünkre. Mert olyan magasan biztos van, ahol lakunk! Ma már bátrabban vásároltunk egy nagyobb adag garnélát és szardíniát. Az étel hasonlóképp készül el, mint tegnap, a mai körítés csak saláta. A garnélákkal órákig el lehet vacakolni, míg az ember kibontja a páncéljából, de megéri, isteni finomak. Jól is lakunk. Csak egy valami van, ami nem éppen kellemes. A szemetesünk tele van a tengeri lények általunk mellőzött részeivel, és iszonyatos szaga van. Az egész szoba bűzlik a hal és fokhagymaszag keverékétől.
Az éjszakák továbbra is nagyon hidegek. Nem értem, hogy miért nincs pokróc a szekrényben, Görögországban mindig van, pedig ott aztán sosincs rá szükség. M. mondta, hogy szóljunk és kérjünk, de valahogy mindig elhalasszuk ezt. Így minden éjjel tréningruhában alszom, de úgy is fázom. Csak a lepedő van, meg az ágytakaró. Reggelente kapar a torkom.

Ittlétünk harmadik reggelén borongós idő vár rám az időjárástesztnél. Szemerkél az eső, meleg sincs éppen. Kicsit elkeserítő ez az egész. Még ha nem is strandolunk, a kirándulásokhoz sem ártana szép napos idő. Tanakodunk, mi legyen, míg végül úgy határozunk, hogy a közeli La Orotavába megyünk helyi buszjárattal. A busz a pálmafás sétány végénél a parton áll meg, pontosan jön, nagyon olcsó a jegy és talán 15 perces az út. La Orotava nem kicsi település, a busz egy szakadt, koszlott buszpályaudvarra fut be. Fogalmunk sincs, melyik irányba kell elindulni a látnivalók felé. Nincs külön térképünk erről a helyről. Közben elkezd szakadni az eső, és kis kinyitható esernyőm alatt kuporogva menekülünk be egy benzinkút épületébe. Ott találunk olyan Teneriffa-térképet, amin hátul rajta vannak nagyobb települések térképei is, így La Orotaváé is. Itt várunk egy jó darabig, hogy elálljon az eső. Majd elindulunk a város régi negyedébe, ahol csodaszép hagyományőrző házak vannak. Némelyiknek az egész belső udvara fafaragású ganggal és lépcsőkkel van ellátva, egy-két ilyen házat látogatni is lehet, mint múzeumot. Hihetetlen mennyi munka lehet bennük, hiszen nem csak a korlátok vannak kifaragva, hanem a korlát alatti rész is kazettás módon van kialakítva és minden kazettának más és más mintázata van. Lenyűgöző! Ehhez társul még a belső udvarok trópusi növényzete. Az összkép nagyon megkapó.
Elmegyünk a kis városi parkba, ami szintén botanikus kert is egyben. Itt áll egy jó öreg, hatalmas sárkányfa és vagy 8 méter magas banáncserjék, amikről valami modern csillárként lógnak le az ösvény fölé a banánvirágok. Strelizia is van bőven. Sokan papagájvirágnak nevezik e narancssárga virágcsodát, formája miatt. Ez a növény a banánnal áll valahogy rokonságban és Dél-Afrika a származási helye. Sajnos megint szitál az eső. Annyira szürke minden, hogy nem is érdemes fényképezni és ez fáj a legjobban, hogy nem lesz otthon kép a kezemben, hogy nézegethessem, és újra átéljem az egész pillanatot, mint most, ahogy e sorokat írom.

Végül is örülök, hogy a rossz idő ellenére, ki tudtuk használni a délelőttöt. Minden itt töltött perc kincs, és nem akarjuk elkótyavetyélni. A kb. két órás la orotavai tartózkodás után visszamegyünk a menetrendszerinti busszal Puertóba. A busz ez alkalommal nem áll meg útközben egy számunkra alkalmas helyen sem, a végállomáson szállunk ki, ami a Playa Jardin irányában egy nagy mélygarázsban van. Innen aztán gyalogolhatunk haza. Az idő nem javul, illetve már nem esik. Eszünk valamit és gondolunk egyet, hamarosan újból lemegyünk a partra, ahol felszállunk egy buszjáratra, ami minden fél órában a Bananarea el Guanche nevű banánültetvényre viszi ingyen a látogatókat. A belépő itt is elég húzós árban van: 14 Euro. Ez a banánültetvény inkább botanikus kertnek nevezhető, mert mindenféle növény van benne, csak éppen banán nem sok. Az ösvényen körbejárjuk a nagy kertet, van külön kaktuszkert, narancsos, streliziás, pálmás, banános rész. Csodálatos növényeket látunk. Igazi különlegességeket. Végül pedig leülünk egy szabadtéri moziba, ahol tévén játszanak le egy filmet, mely elárulja a banáncserjékkel kapcsolatos összes titkot. Végül a kis szuvenírbódéhoz érkezünk, ahol lehet vásárolni a kerámiától a banánlikőrön át mindenféle dolgot. Itt meginvitálnak egy banánlikőr kostolóra is. Kissé csalódottan távozunk innen, mert mi arra számítottunk, hogy sűrű banáncserje erdőben fogunk mászkálni, ahol a fejünk felett lógnak a nagy fürtök. A belépőt is sokalltuk. A busz visszavisz ugyanoda, ahol felszálltunk rá.
Ma nem a part felé sétálunk, hanem felfelé, a botanikus kert irányába. Ott is van egy nagy bevásárló központ, megvesszük, ami csak kell, meg a vacsorára valót is (itt is van halas pult) és tervezgetjük a másnapi programot. Este elmegyünk a legközelebbi autókölcsönzőhöz, kis kérdezősködés után rögtön ki is veszünk egy középkategóriás autót, egy kicsit széteső félben lévő Fiat Puntót kapunk. Nagyon korrekt a fiatal lány az irodában, mindent felír, benzin-, km-óra állást, átvizsgáljuk közösen az autót, bejelöli egy rajzon az összes sérülést. Három napra 60 Euróba kerül az autó, amit jutányos árnak tartunk mindketten. Elvileg másnap reggel vihetnénk el, de az iroda fél 9-kor nyit, akkor mi meg szeretnénk már úton lenni, így megengedi a lány, hogy már most elvigyük. Megyünk vele egy próbakört, kicsit kifelé a városból. Nincs vele semmi gond. Izgatottan várjuk a holnapi napot.

Korán kelünk, de azért nem hajnalban, hiszen tél van, későn világosodik és a reggeli pára is későn oszlik el. 8 óra után indulunk útnak a sziget nyugati felére, a partvonalat követve. Kifejezetten hideg van ma. Az első hely, ahol megállunk, a Mirador de San Pedro nevű kilátópont.

Innen az út és part között elterülő nagy banánültetvényre lehet látni és egészen a parton finkák vannak, azaz magánbirtokok, ahol hófehér, piros cseréptetős házak körül egész pálmaerdőt látni. Minden buja zöld, de nem csak a síkabb parti részek, hanem a hegyek oldala is teljesen zöld, maguk a sziklák is valami mohafélével vannak benőve. A banánültetvény közepén egy hatalmas sárkányfa ágaskodik az ég felé. Szürke, borús az ég, ma nem lesz szép napunk, úgy néz ki. Néha látni az útról a Teide havas csúcsát. Egészen érdekes, hogy ebből a látószögből, vagyis a szigetnek erről az oldaláról egészen másképp néz ki. Lapos félgömbnek hat, míg Puertóból nézve igazi hegyes vulkáni kúpnak.
Hamarosan megérkezünk Icod de Los Vinosba. Mint ahogy a neve is mondja, valami köze lehet a borhoz. Ez a környék bortermelő vidék. Icodban van több látnivaló is, de nincs itt sok szerencsénk. Először is katasztrófális a helyzet a parkolóhelyekkel. Nagy nehezen a város, Teide felőli külső részén találunk valami helyet. Onnan visszagyalogolunk. Icod fő látványossága az 1000 éves sárkányfa, melyről valószínűleg senki ember fia nem tudhatja valódi korát, mert egyik tájékoztató pár száz évet ír, másik ezret, de a harmadikban már egyszer csak háromezer évesnek titulálják a fát. Hamarosan bele is botlunk egy csúf sárkányfába, ami ősréginek tűnik. Drótkötelek tartják állva, lombja ritkás, sárgás. Azt gondolnám, hogy az az öreg fa, amit keresünk, de annak egy kisebb virágos kertben kell állnia és nem itt az utcán. Útközben sok szép faerkélyes ház mellett megyünk el. Igazán falusias a hangulat. Majd odaérünk a város központjába, ahol meg is látjuk az ős öreg sárkányfát, a Drago Milenariót. Valóban felséges látvány. Buja zöld kert közepén áll, nagyon vaskos a törzse, hatalmas a koronája. Igazi monstrum. A kert pillanatnyilag valamilyen okból zárva van, nem tudunk a sárkány közelébe férkőzni. A főtéren áll a szép San Arcos templom és elkerítve a tér közepén egy léggyökeres fikusz, mely nem sokkal kisebb a puertói botanikus kertben élő társánál. A teret szép házak díszítik, Icodban érdemes lenne több időt is eltölteni, de aggódunk az autó miatt és hideg szél is fúj, nincs kedvünk tovább nézelődni. Még egy látványosság van itt, a lepkeház, amiben különleges lepkefajokat tartanak szabadon. Az exotikus lepkegyűjtemény legnagyobb példánya nyitott szárnnyal van vagy 40 cm széles is. Egy fényképen egy kislány mellkasán ül a lepke és szélesebb a mellkasánál. Hú, nagyon szeretnék ide bemenni és egy ilyen óriási példánnyal fényképezkedni, de a 7 Eurós belépőt soknak tartja M., hát továbbállunk.
A következő állomásunk Garachico. Egy falu az óceán partján, ahol a hegyekből lefolyó olvadt láva belefolyt az óceánba és különleges formákat alkotott. A lávafolyam alkotta partszakaszon természetes medencék keletkeztek. Itt hosszasan sétálunk. Az egyik ilyen lávastrand részt egy kis mesterséges hozzásegítéssel úgy alakították ki strandnak, hogy a láva tetején keskeny betonút vezet, lépcsőkön lehet leereszkedni a különböző szintekhez és a természetes medencéket meghagyták eredeti mivoltukban, azokban kristálytiszta víz van, lehet bennük fürdeni. Nagyon szeretném kipróbálni, de ebben az időben szóba sem jöhet, meg aztán a víz is jéghideg. Nyáron valószínűleg tele van ez a strand. El is döntöm, ha egyszer még az életben visszatérünk Teneriffára, akkor megfürdök itt. A medencéket a vad hullámok által behordott óceánvíz tölti ki. Apró, színes halacskák úszkálnak bennük. Amúgy Grachico nem nagyon érdekes város. Betérünk egy kacatos boltba, ahol rengeteg mindent lehet kapni, aztán indulunk is tovább. Garachico után elkanyarodik a főút a parttól, de mi egyelőre az alsóbb rendű parti úton maradunk, amin el lehetne jutni a sziget nyugati csücskében lévő fokon álló világítótoronyig.
A következő falu Los Silos. Rövid időre megállunk itt, elsétálunk a templomig. A főutca melletti díszeses teret óriási babérfák díszítik. Innen aztán elindul a szerpentines, felfelé kapaszkodó út a Teno-hegységbe. Igazán lélegzetelállító tájon autózunk keresztül. Minden hihetetlenül zöld, a hegyek sziklafalai is. Különleges, óriás ősgyík lábnyomára emlékeztető domborulatot látni a mögöttünk fekvő síkságon. Majd egy kanyar után új kép tárul elénk. A síkságra már nem lehet visszanézni, bent vagyok szög egyenesen meredező hegyoldalak között, és nem győzök csodálkozni: a kanyargós út mellett mindenütt vadon nőnek az óriási kaktuszok, már kaktuszerdőnek is lehet ezt nevezni, a narancsfák, a pálmák. Egy szakaszon pálmaerdőn át vezet az út. Itt meg is állunk, muszáj jobban megnéznem, csak áradozok, szüntelen mondogatom, hogy ilyen nincs, ez valami csodálatos. Teljesen izgatott vagyok, fel vagyok pörögve, nem tudom feldolgozni a sok új benyomást. Ezek a kanári pálmák. Így nevezik ezt a pálmafajt, ami csak a szigeteken fordul elő. Igazából úgy néznek ki, mint az átlagos datolyapálmák, csak sokkal több levelük van, sűrűbb, tömöttebb a lombjuk és hatalmas csokrokban lógnak rajtuk a sárga datolyák. Maga az út is nagyon tetszik, mert az útszegély nem a szokványos szalagkorlát, hanem hófehér kőből készült, combig érő fal, mely kis bástyákból áll. Kilométereken át így van megcsinálva, és ha visszanézek a mögöttünk lévő szakaszra, úgy tűnik, mintha a kínai nagyfal egy kicsinyített mását látnám. Már a híres Masca falu előtt járunk, ahol újból megállunk, mert még sűrűbb pálmaoázis van az út mellett, egy valóságos sűrű pálmaerdő, amilyet én eddig csak filmekben láttam még. Masca egy kis falu, szintén pálmaerdőben fekszik, csak pár házból áll. Nem megyünk be a faluba. Itt kezdődik a Masca-szurdok, mely egy vadregényes völgy, ahol a túraösvény az óceánpartig vezet. Úgy érzem, muszáj, hogy végigjárjam ezt a szurdokot, de több, mint hat órás a túra, így persze erről szó sem lehet, de ez már egy biztos indok, hogy azt mondjam, vissza akarok még térni e szigetre. Végiglátni a völgy felett és még a szürkés, ködös időben is kirajzolódnak a szomszédos La Gomera sziget körvonalai. Oda is szívesen átugranék. Van is lehetőség hajókirándulásra. Ezt a programot is egy másik alkalomra halasszuk.
Teneiffa középen fekszik, a hét tagból álló, Kanári-szigeteket alkotó félkörív vonalon. A félkörív Afrika partjaihoz egész közel indul el, majd attól egyre távolodva, egyre messzebb nyúlik az Atlanti-óceánba. A láncolat első szigete a kopár Lanzarote, mely Teneriffánál valamivel kisebb, a hét sziget közül a negyedik legnagyobb. A következő sziget Fuertevantura. Bár nem tudom, mit jelent a neve, de olyan csodálatosan dallamos hangzása van, hogy beleszerettem a nevébe. Ő a Kanári-szigetek második legnagyobb szigete, de nagy részét homoksivatag borítja. Ezután következik Gran Canaria, a „Nagy Kanári”, mely a nevével ellentétben csak a harmadik legnagyobb sziget. Formája kör alakú. E sziget napjainkban a turisták legkedveltebb célpontja. Éghajlata szinte állandóan tavaszi. Kellemes homokos strandjai miatt oly kedvelt a sziget, de kedvező domborzati viszonyai miatt ő szigetláncolat legsűrűbben lakott szigete, szinte már zsúfoltnak is mondható. A táj változatos, hol kopár, hol buja zöld. Utána következik Teneriffa, a legnagyobb sziget. De nem csak a legnagyobb, hanem a legtöbb látnivalót is ő kínálja. A 3718 m magas Pico del Teide egész Spanyolország legmagasabb csúcsa. Útikönyvek szerint a szigetet bejárva a világ összes klimatikus övezetét megtalálhatjuk itt. Ezt nem is kétlem, hiszen bennem ez már a mai kirándulásunk során is körvonalazódik, de nyilvánvalóvá akkor fog válni, amikor felmegyünk a Teidére. Már tettem említést a beszámolóm elején is az időjárási különbségekről, de most szeretnék erről bővebben is írni. A sziget közepén hosszanti vonalban húzódó hegység, szó szerint befogja az északról érkező óceáni passzátszeleket. Ezt magam is csak többszöri magyarázat után értettem meg kristálytisztán. A magas páratartalmú passzátszél elérve a magas hegyeket felszállni kényszerül, majd a magas, hideg zónában kicsapódik belőle a pára és esőfelhők képződnek. Az esőfelhők beleütköznek a hegyláncba és kiengedik magukból a csapadékot, nem jutnak át a hegygerinc felett. Ennek a folyamatnak – ami szinte minden nap lejátszódik – köszönhető, hogy a sziget északi oldala dús zöld, míg déli fele kopár, sivatagos. Ez persze érzékelhető hőmérsékletkülönbséget is okoz a sziget két oldalán.
Teneriffa legközelebbi szomszédja nyugaton a kis, kerek formájú La Gomera. A kis sziget tulajdonképpen egy vulkáni hegy, az óceánból kiemelkedő csúcsa. A szigetet egyedülálló buja zöld növényzet borítja. Szárnyashajóval fél óra alatt át lehet érni ide Teneriffáról. Ennek tudatában erősen fontolgatom, hogy mi is átlátogatunk, de végül ez már nem fér bele a programunkba. Végül a két távolabbra eső kis sziget következik: El Hierro és La Palma. Szinte elolvadnak ezek a szavak a számban, olyan szépen csengenek. Bár egy szót sem tudok spanyolul, nem is ismerem e szavak jelentését, mégis gyönyörű szépnek tartom őket.
La Gomerát megpillantva képzeletben most végigjártam a Kanári-szigetek mindegyikét. Elkapott a vágyakozás, mindet szeretném látni. El is határozom, hogy majd szépen beosszuk őket és az évek során sorba látgatjuk mindet. Közben Santiago del Teide falut érintve már lefelé vezet az út, a sziget déli részére. Hamarosan leérünk a parti sík részre, és elsőként Puerto de Santiagóban állunk meg. Ez a település számomra nagyon taszító. A hegyoldalba épült város összes háza, mondjuk inkább szállodája lépcsőzetes stílusban épült, úgy is mondhatnánk, hogy a parttól felfelé, mint egy piramis áll a város, mert nem csak a hegyoldalba építkeztek lépcsőzetesen egymás fölé, hanem magukat a házakat lépcsős emeletek, 5-6 ilyen szint képezi. Egyszerűen mű és csúnya. A nagy, mesterségesen kialakított kikötőben egymás- hegyén hátán állnak a vitorlás jachtok, katamaránok. Ez a gazdag turisták övezete, de semmi báj, semmi megkapó nincs benne. Itt végződik a várost északról határoló Los Gigantesnek nevezett sziklafal. Ez magas, meredek, vöröses színű sziklafal, mely belezuhan az óceánba. Dél felé szinte összenőttek az üdülő települések, így Playa de las Americas és Los Christianos között nem is érzékeljük a határt. Valahol e kettő, hosszan elnyúló, feketehomokos strandján tartunk egy órás pihenőt. Nem szép strand, és zsúfolt. A víz lassan mélyül, de a hullámoktól felkavarodott, átláthatatlan, szinte fekete, mint valami koszlé, és jéghideg, mindössze 16 fokos. Nem a legvonzóbb strand. De életem első nyaralásán az óceánnál, nem hagyhatom ki, hogy legalább egyszer meg ne mártózzak benne. Közben az ég elsötétedik, vészjóslóan korom feketévé változik, a távolban villámok cikáznak, ideje hazafelé vennünk az irányt. Most éppen a sziget Perto de la Cruztól legtávolabb eső csücskében vagyunk. A déli part mentén autópálya fut, az, amelyiken a repülőtérről is elindult a buszunk. Egy jó óra leforgása alatt hazaérünk innen. Este még sétálunk egyet Puertóban, és én rimánkodok, hogy holnap jó időt fogjunk ki, mert a hegyekbe készülünk.